Reményik Sándor: Margaréta
Én nem kérdeztem: szeret-nem-szeret
A margarétától soha.
Nem kellett más,
Csak fehér virágszirom-mosolya.
Mely úgy lengett az alvó rét felett,
Mint egy sóhajtás, mint egy lehelet.
Én nem kérdeztem: szeret, nem szeret
A margarétától soha.
Hatalmas nagy szalmakalap,alatta valaki halad.Azt mutatja a viselet,hogy az utas kislány lehet,kislányra vall a ruhájas a kalap nagy karimája.Arra vall a járása is,bizonyára ebédet visz,különben nem volna nálase kisfazék, se kosárka.Meg-megáll szusszanni egyet,aztán kaptat föl a hegynek.Olykor vigyázattal lép átegy-egy nyíló margarétát.Le is szedné, ha nem volnamindkét keze megpakolva.Addig-addig incselegnek,míg a kislány gondol egyet,s mert a keze foglalt, így hátleharap egy margarétát.És boldogan mezítlábalfoga között a virággal.Kányádi Sándor
MargarétaItt kuksolok a szilvafák között,
kakukkolgat a hamvas szerelem,
kakukkolgat. A berekháti köd
pamutpapucsban lépked szívemen.
Elültem, mint az öreg szúnyogok.
Összébb simul a szittyó meg a nád,
hever lábamnál a szél és morog;
borzas a szőre. Sóhajt a világ.
Tégla a boglyán, öklöm fejemen, -
egy margarétán búsulnék magam,
már pára hátán illan életem
s - vén görbe bú - munkám még lombtalan.
Csak bámul göbbedő hodály alól
a barna kapa hűvöslő nyele - -
Ökörnyál után ugrik a bokor,
zsibongva rebben száraz levele.
Kommentáld!