|
"Az ember sohasem azt hallja, amit mondanak neki, hanem amit a lelkében lefordít magának."
|
Így működünk, csak nem vesszük észre. Minden külső benyomást újrateremtünk magunkban. Minden érzést, gondolatot. Ha én azt mondom neked: „kék”, a benned fölvillanó kék más lesz, mint az enyém. Ha én azt mondom: „Jézus”, az, akire én gondolok nem ugyanaz, mint akire te gondolsz, még akkor sem, ha mindketten római katolikusok vagyunk, és egymás mellett ülünk a templomi padban.
Mindent újrateremtesz magadban, a saját életanyagodból. Az emlékeidből, tapasztalataidból. Megdöbbennél, ha látnád, hogy milyen kevés az, ami egyforma. És hogy mennyire élsz egy olyan külön világban, melyet önmagad teremtesz.
És ez a világod is változik, szüntelenül. A könyv, amit elolvastál kamaszkorodban, nem ugyanaz, amit elolvasol húsz év múlva, harminc éve múlva, vagy idős korodban. Minden mondata mást jelent. Másképp működik a belső „fordítód”. Mindig azt hitted, hogy érted, de később rájössz, hogy nem értetted igazán.
Nagy titok ez a belső fordító. Egy néger, ha megtér, el sem tudja képzelni, hogy Szűz Mária nem néger, hanem egy sápadt, fehér asszony. Pláne, hogy zsidó. Alig találsz olyan festményt, ahol Mária ne úgy nézne ki, ahogy a festő elképzelte: sápadt és sovány németalföldi asszony, szép, olasz lány, vagy fekete hajú, sötét szemű spanyol – kevés művésznek jutott eszébe, hogy Máriát zsidónak ábrázolja. A környezetét igen, de őt nem. Mert nem annak látta.
Egy Mária-portrén ott van a művész női eszményképe, amiben benne van az anyukája és az első szerelme, de semmiképpen sem az a valóságos ember, aki feltehetően valaha volt és megszülte a kis Jézust.
Lehet, hogy nem is volt szép nő. Csak jó. Ezt már nem is merjük elképzelni. És ez így van mindennel. Megérteni egymást csak a lelkünk legmélyén tudjuk.
(forras.net)
Kommentáld!