Az öreg néni magányosan élt egy nagy sorház
negyedik emeleti kis lakásában. Senkije sem volt. Nem tudta már egyedül
megmászni a lépcsőket, lift pedig nem volt a házban. Így hát kényszerű
bezártságban élt, s minden nap hosszú órákat ült az utcára néző
ablakban, vágyakozva nézte a "lenti társas életet", amelynek élvezetétől
ő meg volt fosztva.
Először egy kiskanalat dobott ki az ablakon. A járókelő, aki előtt
megcsörrent a kanál, megdöbbenve kapta föl a fejét, s meglátta az
ablakban az integető öregasszonyt. Némileg bosszankodva vette föl a
kanalat, felvitte a negyedik emeletre és becsöngetett a kis lakásba.
Néhány nap múlva egy hajkefe röpült az utcára, egy hét múlva pedig egy
fél pár papucs. "Megőrült ez a szerencsétlen asszony!" - gondolta a
szembe szomszéd, akinek persze feltűnt, hogy az utcáról emberek
mászkálnak fel a nénihez, hogy visszaadogassák a kidobált holmijait.
Fel is hívta a rendőrséget, akik ki is jöttek, és felgyalogoltak a
nénihez. Ő széles mosollyal nyitott ajtót, kávéval kínálta a rendőröket,
s leültette őket kényelmes foteljaiba. A rendőrök megdöbbenve
tekintgettek egymásra. Egyikük végül megkérdezte: Miért tetszik ezt
csinálni? Miért kell a használati tárgyait az utcára dobálni?
- Tudja, kedveském! Ha ezt nem csinálnám, hetekig senki rám se nyitná az ajtót! - felelte elkomolyodva a kis öregasszony.
GONDOLAT:
Figyelj embertársaidra, szomszédaidra, munkatársaidra! Vedd észre a rászorulókat! Hallgasd meg a másikat
Ne hadjuk magányosan az időseket.
Kommentáld!