“Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött.
Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld
ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal.
Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letörtük e jelképes
fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a
várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni. A hónap közepe
felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként
félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit
is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal,
színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínűleg kritikusokkal és
azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszakat
mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát,
Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban,
angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a
világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli,
kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi
szelet, almás rétes és diadal összes ellenségeim fölött.” (Márai Sándor: A négy évszak – December)
Kommentáld!