Éjszaka van… a Gecsemáné
csupa illat csupa madárdal.
Valaki meghajolva áll
a fák alatt a hold sugárban.
Alatta vígan zsong a fű,
ezer tücsök cirpel a réten,
csak az ő lelke keserű,
kétségek dúlnak belsejében.
Le kell-e tenni életét?
Hullatni a váltság hozó vért
ezért a hitvány emberélt?
Júdásokért, írástudókért?
Istentelen Izráelért,
ki szüntelen vétkezvén lázad?
Ólálkodik, árulkodik,
és – megöli a prófétákat?
Heródesért, Pilátusért,
kik fölötte fognak komázni,
tanítványokért, akik egy
óráig sem tudnak vigyázni?
Le kell-e tenni?… Messze néz,
s elődereng ködből a távol;
Népek, veszendő századok
jönnek elő az éjszakából.
Úgy szenved ember és barom!
S mind-mind a jobb után sóvárog…
Hiába! Tenger lesz a könny,
Üvöltő orkán lesz az átok.
Előtte vérpatak folyik,
és szív formája lesz a rögnek,
mögötte harctér lesz a föld,
s a porban milliók hörögnek.
Közéjük roskad… vége már,
eldőlt a harc a szíve készen.
Ott áll a keserű pohár
ég, föld között, Isten kezében.
„Atyám, legyen, ha akarod!
Tied a terv s szívemnek vére.”
– Júdás most indul el talán.
Jézus megy a kereszt elébe.
Elcsöndesül az éjszaka,
lenn bűnben álmodik a város…
alszik Jakab, Péter és János.
/Füle Lajos/
A KESERŰ POHÁR
Mikor Gecsemáné kertjében Ő,
Krisztus, magát a földre vetette,
– sóhajtását itta a levegő,
és a forrás fájdalmát keseregte…
csillaghímes volt fenn az égi sátor…
S akkor, egy angyal Isten trónusától
sírva hozta éjen, homályon át
a fájdalomnak keserű poharát.
Villám hasított a sötétbe… s fényben
feltűnt a kereszt véres fája messze.
Millió kéz fogódzott a keresztbe.
Kezek, kezecskék, minden földi tájról…
kétségbe esett, utolsó reményben.
S fölötte szikrák ragyogtak: távol,
meg nem született lelkek milliárdja…
S köd gomolygott: az elhunytak imája,
akiknek teste régen porladott
S akkor Isten Fia, a Szeretett
teljességében felemelkedett:
„Legyen, Atyám, amint Te akarod!”
A hold szelíd fénye sugárzott felette.
Harmatos zöldben liliom fehérlett.
Kelyhéből az angyal halkan kilépett…
és megerősítette.
németből ford: Túrmezei Erzsébet
Kommentáld!