„Egyszerűen nem jön a boldogság" – Igaz történet egy lányról, aki várja, hogy felébresszék
2016. január 27.
|
WMN
Vajon miért van az, hogy bizonyos emberekre nagyobb terhet ró a
sors, mint másokra? Kata szeme előtt ment tönkre az az ember, akit a
legjobban szeret. Tehetetlenül nézte az anyját, ahogy az apja halála
után elporlik a mostoha kezei között. Aztán egyszer mégis véget ért a
rémálom, de akkor még nem tudták, hogy a neheze még csak ezután
következik. Olvasónk egyszer már írt nekünk a
Veled is megtörténhet rovatunkba. Most egy másik történetet
hozott, megint igazit. Sorolja a száraz tényeket, kopognak a mondatai.
Miközben ő egyre csak arra vár, hogy végre felébressze valaki... Kata írása, veled is megtörténhet.
-
Úgy gondolom, az élet néha azért görget hatalmas akadályokat az ember elé, mert feladata van, tanulnia kell.
Fogalmam sincs, milyen lehet boldogan élni, és önmagunkkal rendben lenni. Sohasem tapasztaltam még ilyesmit.
Úgy állok valahogy a pozitív gondolkodással, mint a diétával: tudom
én, hogy mit kellene tennem, de nem megy. Egyszerűen nem jön a
boldogság.
Az egész azzal kezdődött, amikor belépett az életembe a „mostohaapa”.
Képmutatással kezdte: először nevetgélt, elmosogatott, évekkel később
pedig kilökött a szobából, és már akkor is görcsbe rándult a gyomrom, ha
megláttam a kabátját a széken, amiből tudtam, hogy otthon van.
Megkeserítette az egész életünket, láttam, hogyan megy mellette tönkre
anyám. Nem tudom, hányszor kellett mentőt hívni hozzá, míg ő csak
gusztustalanul mosolygott a bajusza alatt. Számtalanszor végignéztem a
pitiáner vitákat, amelyek legtöbbször csak anyám lélekjelenléte miatt
nem végződtek késdobálásban. Született egy testvérem (14 év korkülönbség
van köztünk), nem örültem neki. Persze tisztában voltam vele: ő az, aki
a legkevésbé tehet arról, hogy itt van. (És hál' istennek, hogy itt van
köztünk. Imádom.)
Mintegy tízévnyi lelki terror után kilépett az életünkből a
„mostoha”, úgy ahogy. Persze övé a ház fele, ő a kiskirály. Igaz, a
hitelt már nem törlesztette. Nem számít.
Anya külföldre ment dolgozni, hogy ne ússzon el a ház, és hogy meglegyen a napi betevő. Én lettem az öcsém anyja.
Nem volt könnyű. Vita, veszekedés, (olykor) verekedés, munka, gyerek,
háztartás… huszonévesen, szép karrier. Mellette párkapcsolat, élet,
vagy valami hasonló. Nyomasztó lelkiismeret-furdalás, ha a testvéremet
egyedül hagytam, a szűnni nem akaró rémálmok. Sokszor anyagilag is nehéz
volt, úgy éreztem, az Univerzum valamiért nagyon-nagyon meg akar engem
leckéztetni. Sajnáltam magam, ez volt a könnyebb út.
Próbáltunk éldegélni, de valahogy mégis úgy jött ki a lépés, hogy
visszafelé táncoltunk: elromlott a mosógép, a mikró, csőtörés miatt
elázott a konyha, kikapcsolták a villanyt, előfordult, hogy már kenyeret
sem tudtam venni, mert nem volt miből. Azt is tudom, milyen érzés
kabátban aludni, mert mínusz tíz fokban sem volt fűtésünk. Vagy
elromlott a kazán, vagy nem volt mivel fűteni. Emlékszem, hogy
görnyedtem a kölcsönkapott olajradiátorra, ami legalább valami minimális
meleget adott.
Az öcsém többször is megjegyezte: „Biztosan mi vagyunk a legszegényebbek az utcában.”
Én pedig azt válaszoltam, hogy nem hiszem, mert szerintem van olyan,
akinek még nálunk is rosszabb, és örüljünk annak, hogy legalább mi itt
vagyunk egymásnak. A többi nem érdekel, nem számít.
Az egyik szombaton vártuk haza anyát, de nem jött. Kerestem
telefonon, ki volt kapcsolva. Biztos lemerült. Teltek az órák, azt
hittem, megőrülök a félelemtől. Végül anya hívott, hogy ne aggódjunk,
kórházban van, autóbaleset érte, de nincs semmi baja, él. Sokk.
Meglátogatni sem tudtuk, mert az ország másik végében volt. Majd
hazajött megtörten, de szerencsére csak néhány apróbb sérüléssel. Itt
van, velünk van, él. Ez a lényeg. Sokat szomorkodott, nem tudta
feldolgozni a munkatársa halálát, aki nem volt olyan szerencsés a
balesetben, mint ő. Gyakran sírt. Egyre rosszabbul érezte magát.
Aztán jöttek a vizsgálatok, ellenőrzések. Telefonhívás, anya remegő
hangon közli, nagy a baj. Követelem, hogy mondja, mi az, de nem akarja,
én meg ideges vagyok, üvöltök a telefonba.
Három betű. Három átkozott betű. Pontosan tudom, hol álltam
akkor, amikor meghallottam, ami után zokogásban törtem ki. Teljes
képszakadás...
Ennek lassan három éve. A mai napig nem tudom kimondani ezt a szót.
Anya itt van, velünk van, él. Apukám meghalt, nem ismertem. Anyáért
bármit megadnék, de tehetetlen vagyok. Látom, ahogyan szenved, fogy az
ereje, aztán megint visszatér. Én lettem az anyám anyja. Sok mindenen
túl van, sok mindenen túl vagyunk. Talán egyszer írok róla, most nem
megy. Sokan azt mondják, erős vagyok. Igazából nem. Csak úgy csinálok.
Közben persze megy a munka, és elvben a párkapcsolatnak is mennie
kellene, de elköltöztem, nem bírtam. Ennek az áldozatnak az árán
visszakaptam az anyukámat, megint én vagyok a gyerek. Segítek mindenben,
bármiben.
Nem kell engem sajnálni, nem szeretném. De legyen sok tanulság, mert
az idő véges. Változtam, más az értékrendem, más a gondolkodásom, más az
emberekhez való hozzáállásom. De nem mutatom mindenkinek, ki vagyok
valójában. Ahogy Bihari Viktória oldalán olvastam: „A humornak semmi
köze a jókedvhez.” Így élek, viccelődöm, sokat nevetek. Kívül. Nem
mutatom senkinek, hogy mi van a szívem mélyén. Görgetem ezt a hatalmas
kődarabot, ami az életem (életünk) útjába állt. Fejlődtem, tanultam.
Értelme nem volt, haszna talán lesz.
De néha azt remélem, egyszer valaki felébreszt ebből a rémálomból. És akkor talán én is boldog leszek.
Kata
Kommentáld!