Mindennapok .

Dsida Jenő: Nagycsütörtök.

9 éve | Szántó Imréné Mária | 1 hozzászólás

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek,
s a fullatag sötétben hat órát üldögéltem
a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt, és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indul
végzetes földön, csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis, szembe sorssal,
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek.
A sűrű füst, mint roppant denevérszárny
legyintett arcul.
Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem. Szerettem volna
néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt, és hideg sötét volt…
Péter aludt, János aludt, Jakab aludt,
Máté aludt, és mind aludtak…
Kövér csöppek indultak homlokomról,
és végcsurogtak gyűrödt arcomon…

Címkék: szántónémária/2015/ápr/2

Kommentáld!

Hozzászólások

bemkó andrásné üzente 9 éve

Túrmezei Erzsébet: Isten kezében

Felvett az Isten az út
porából, s a kezére tett
félénk ázott bús kis
verebet,
Sokáig egyebet sem tett,
csak melengetett.

Lassan - Ó de lassan! -
minden csepp véremet,
átjárta melege,
kimondhatatlan hűsége,
atyai szeretete.

Kezéből etetett.
Igéjéből itatott.
Csipogni, repülni, hordani
tanított. Mindez sokáig
ó, de sokáig tartott.

Kezében vagyok.
Kezéből élek...
Bár szédít sokféle veszély,
Ujjai közt, ha kinézek,
de nem félek!

Tudom, - vihar is megtépáz,
Héja is kerülget,
Kétség, bú gond, nyomor,
szívemre feküdhet,
de Isten kezéből
semmi ki nem vehet!

S így ,,lelkem szép csendesen
nyugszik csak az Úr Istenben."
Kezében csupán eszköznek lenni,
Ugyan-e kezekbe lelkeket vezetni,
Megtanít az Isten!