Többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem... "(Gal 2,20)
Az emmausi tanítványok története azt is mutatja, hogyan változik meg a személyes névmások sorrendje, ha valaki újjászületik.
Vannak, akik így gondolkoznak: a sorrend én, én, én. Ez a kisgyerekekre
jellemző, ebből ki kellene nőni. A szomorú valóság azonban az, hogy sok
felnőtt is megmarad ezen az éretlen, gyerekes, infantilis szinten.
Az általános persze ez: én, te, ő. S ha az ,,ő" Istent jelenti, akkor az
sok ember életéből hiányzik. Nem tagadják Istent, csak semmibe veszik,
negligálják. Ez volt jellemző az emmausi tanítványokra is: állandóan
magukról beszéltek, hogy ők mit éreznek, mit veszítettek, mit éltek át,
mi bántja őket. Másokról csak rosszat tudtak mondani, Jézus pedig már
nem létezett számukra, hiszen megfeszítették.
S amikor megnyílt a szemük? Tele lettek Krisztussal: ő hogyan lépett
melléjük, ő mit mondott, mit tett, feltámadt... Jézus lett a nagy Ő, aki
az első helyre került életükben. Utána következtek a többiek, akikre
korábban nem is gondoltak: vajon mi van velük, szomorkodnak, mert ők is
azt hiszik, hogy Jézus halott. Menni kell hozzájuk, vinni az örömhírt,
mégpedig azonnal, így fáradtan is, nem számít, mibe kerül, nem szabad
magukra hagyni őket. Az ő után jött tehát a te.
És az én? Nincs is róla szó. Hova lett? Meghalt: ,,Krisztussal együtt
keresztre vagyok feszítve. Többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él
bennem..." Nem én vagyok a fontos, hanem ő. És ezért tudok önfeledten
szolgálni másoknak. Eközben leszek magam is egyre inkább azzá, akivé ő
akar formálni, ,,..kiformálódik bennetek a Krisztus." (Gal 4,19) |
|
Kapcsolódó hírek:
Isten kegyelméről emlékez meg .
Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd.
Nemzeti gyásznap – Megemlékezések az 1956-os forradalom leverésének.
Október 23. tiszteletére.Emlékezés.