Az életünk egy hatalmas folyó. Elindul picike forrásként, patakká változik, folyóvá duzzad, s igyekszik a tenger, az óceán felé. A magányos léttől az egység felé. Cseppek a tengerben. Cseppek az óceánban. Ha a végkifejletet nézed, annál nagyobb a tenger, minél több folyó ömlik bele. Annál tágasabb, annál gazdagabb, annál változatosabb.

Minden ott kezdődik, hogy a forrás utat tör magának legyőzve sziklát, legyőzve hegyet. Táplálja magát, hogy patak lehessen, utat váj magának, hogy haladhasson. S ahogyan ez a picike forrás táplálja úgy lesz egyre bővizűbb, úgy lesz egyre nagyobb, egyre erősebb, míg folyóvá nem tágul. Halad rendületlenül, minden akadályt legyőzve. Ami nem tartozik a létéhez, azt hordalékként maga alatt, vagy a parton hagyja. Mindig csak a tiszta víz áramlik tovább. Soha nem halad egyenesen. Utakat keres. Kanyarog. S végül célba ér, eljut a tengerbe, az óceánba, bármilyen hosszú is volt az útja odáig.

Ilyen a mi életünk is. Tiszta forrásként érkezünk, tiszta a testünk, tiszta a lelkünk. Mi is haladunk, mi is tágulunk. Utakat keresünk, kanyargunk. Ez nem baj, Ez jó. A célhoz néha kitérőket kell tennünk.

A hordalékkal van a bajunk, amit útközben összegyűjtünk. Az a baj, hogy ezt a hordalékot nem pakoljuk le, nem sodorjuk ki a partra, hanem visszük, cipeljük magunkkal. Visszük magunkkal a sérelmeinket, fájdalmainkat. Zavarossá válunk. Elsekélyesedünk. Hiába táplál a tiszta forrásunk-az igazi, belső önmagunk-mi egyre zavarosabbak leszünk, mert ahogy múlnak az évek, úgy gyűlnek a hordalékaink. S ezektől a hordalékoktól már nem tudunk szabadon áramolni, mozdulatlanná dermedünk, s ha nem vigyázunk, pocsolyaként végezzük.

Zavaros folyókból csak zavaros tenger lesz. S ilyen lett a világunk. Zűrzavarban élünk. Nincs más út: ha élni akarunk, tegyük le a hordalékainkat. Ha szabadon szeretnénk élni, tegyük le a múltunkat. Ha boldog létezést szeretnénk, keressük meg a forrásunkat-önmagunkat.
Gergely Zsóka