Mesének van feltéve ! Ahogy olvastam üzenet van benne.

Olvasátok el.Szeretettel osztom meg veletek.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Igen éppen az a kislány, aki csak nem rég lett felnőtt, ezért el kellett búcsúznia barátjától, Manó úrtól. Hiába nőtt fel azonban, vissza-vissza járt ide, a mesebeli erdőbe, ahol annyi sok szépet tanult annak fura lakóitól. Azon gondolkodott most is, ott az erdei tisztáson, hogy vajon jól van ez így? Szabad neki még álmodoznia? Az egyáltalán nem felnőttes dolog. Szégyellte magát néha kicsit emiatt. De aztán mindig arra gondolt, hogy messziről nézve, akár még mindig kicsinek tűnhet, és ez a gondolat valahogy mindig megnyugtatta. Ezúttal annyira, hogy halk fütyörészésbe fogott holmi szivárványokról, csak úgy, maga elé.
Amikor véget ért a dal, egyszer csak a nagy békés csendben sóhajtozást hallott, s mivel tudjuk már, hogy milyen bátor kislány volt, azonnal felpattant, és elindult a zaj irányába. Nem messze a tisztástól egy nagyon öreg tölgyfa csoportot pillantott meg. Ágaikat dühösen rázták felé, ahogy közelebb merészkedett.

- Hát nektek meg mi bajotok? Kérdezte az ősöregeket. Egyikük, talán a Tölgyek legöregebbike azon nyomban odafordította a törzsét:
- Hát még kérded? Fogalmunk sincs mitől van neked ilyen rózsás kedved! És ez bizony bosszant minket, mert úgy gondoljuk, hogy semmi okod nincsen rá, hogy nevetgéljél!
- Háát, ha éppen tudni akarjátok, én sokszor vagyok ok nélkül boldog. Csak úgy a saját elhatározásomból..
- Hát ez botrány! Susogtak a falevelek egyre hangosabban.
- Szerintem meg éppen, hogy így van jól!
- Úgy látjuk hiába küldtünk neked manót, aki megtanít a felnőttségre, nem sok sikerrel járt. Bizonyosan nem tanította meg neked, hogy ne örülj feleslegesen, úgyis bánat lesz a vége, úgyis rosszra fordulnak a dolgok.
- Vagy úgy? Én meg azt felelem erre, hiába vagytok ti ennyire vének, bölcsességre nem valami sokra tettetek szert a századok alatt.
-És nem is vagy hajlandó búslakodni se az élet dolgain?- Kérdezte egy fiatalabb fa, aki titokban elmosolyodott, amikor a nagy öregek nem látták.
- Látom kapiskálod, nem vagyok hajlandó folyton keseregni, mint a többi falubeli felnőtt. Épp azért járok ebbe az erdőbe, hogy ne is halljam a folytonos nyekergést,hogy így se jó, na úgy meg aztán végképp. Mert bizony senkinek se jó mostanság! De ígérte valaki az ellenkezőjét? Mit mond erről az Erdő Ura?
- Nos, nem osztotta meg velünk, hogy miért kell itt álldogálnunk. Vagy, hogy meddig. De őt nem kérdezhetjük meg, csak nem képzeled, hogy szóba áll velünk!
- Hát, ha csak ennyi a bajotok, majd én segítek nektek, ha valóban nem beszéltek az Erdő Urával, bár meg nem tudom érteni mi ennek az akadálya. Szólok majd az embereknek, el jönnek majd ide a faluból és kivágnak benneteket, hogy ne kelljen többé itt álldogálnotok, ha ennyire haszontalannak érzitek.
- De hisz’,  akkor meghalunk!
-Ja? Az se jó? Hát akkor minek örülnétek ti egyáltalán ?
Méltatlankodó susogás volt a válasz.
- Ugye semminek? Mert a fejetekbe vettétek, hogy nem jó az, meg nem jó lenni, de jobb, mint nem lenni. Így bizony hosszú és keserves élet vár rátok. Azt mondom nektek, hogy örüljetek a Nap éltető erejének, és a Hold édes derengő fényének. Másnak sem sokkal több jutott. Megpróbáljátok?
- Hát éppen az időnkből kitelik.
- Ez a beszéd! Én meg eljövök majd meglátogatni titeket, és megkérdezem, hogy milyen örülni. Hogy veletek örülhessek!
Azzal faképnél hagyta őket, és elindult vissza a falujába, hogy megtelve szeretettel ismét felnőtt tudjon lenni ideig-óráig.