| |
Erzsébet
17 éves. A télen barátnőivel sielni ment a hegyekbe. és ott olyan
szerencsétlenül esett, hogy úgy vitték le hordágyon a völgybe. Ilyesmi
gyakran megtörténik a hegyekben. Erzsébet nem törte el sem a kezét, sem a
lábát, mozdulni mégsem tudott többé. Előszőr az esés közben
bekövetkezett sokk hatására gondoltak, de később megállapították:
hátgerincének néhány csigolyája úgy összezúzódott, hogy minden kis
mozdulás óriási fájdalmat jelentett a számára
Az eset reménytelennek tűnt. Megoperálni nem lehetett. A lány 2 évig feküdt nyakig gipszben.
Csak a fejét mozdíthatta kissé.
Édesanyja vasárnaponként vonattal utazott lányáhoza a kórházba Útközben
elnézte a kirándulók örömet sugárzó arcát, és azon gondolkodott, mit is
mond majd szerencsétlen lányának. Befejező szavai minden látogatáskor
ezek voltak:
- Erzsikém légy bátor. Egy napon meggyógyulsz.
Erzsébet pedig azt felelte minden alkalommal:
- Soha többé nem leszek én egészséges, mama...
Anyja erőltetve mosolygott, és bíztatta:
- Dehogynem, az orvosok megigérték nekem....
Két év múlt el és Erzsébet még nem gyógyult fel. Amikor betegtársai
egymás után elhagyták a kórházat, elköszöntek tőle és ezt modogatták:
- Te is itt hagyod egyszer a kórházat Erzsébet. Hinned kell ebben!
Az anyja pedig hozzátette:
- Gyermekem, higyjél Istenben!
- Ah milyen messze van az Isten...
A kórház otthonná tud változni. Ha valaki két évet tölt benne, elveszti
reményét, hogy valaha is elhagyja. Még az ablakon sem tudott kinézni,
azt is másoknak kellett megmondani:
-Már rügyeznek az orgonák. Pár nap múlva ki is virágoznak.
Máskor meg ezt:
- Milyen gyönyörűen nyílnak a rózsák a kertben.
Erzsébet nagyon sok virágot kapott. A látogatók megrendültek a fiatal
lány szerecsétlenségén és néhány szál virágot helyeztek ágyára minden
alkalommal. Erzsébet hálásan mosolygott. Mégis akkor örült a legjobban,
amikor valaki szappant vitt neki ajándékba. Akkor a betegápoló nővér
azzal mosdatta minden reggel és este. Ha a fejét megfordította, a
párnáján érezte a levendula erős illatát, és közben gyermekkoráról
ábrándozott, amint szülőfaluja domboldalán virágot gyűjtögetett.
Ágnes nővér Erzsébet körül foglalatoskodott, mert látogatónap volt, vasárnap.
- Nővér, megérkezett már az édesanyám? - kérdezte Erzsébet.
- Igen, lent van és beszélget az orvossal.
- Az orvossal? Miért?
- Nem tudom.
Amikor édesanyja a szobába lépett, arca szinte át volt szellemülve.
- Gyermekem! - mondta, és örömet mutatva ölelte át a gipsztömeget, amely
a lányát körülvette. - Gyermekem, gyermekem! - mondogatta, és könnyek
árasztották el az arcát.
- Te sírsz, mama?
- Örömömben! Éppen most beszéltem az orvossal. Azt mondja, hogy néhány
hónap múlva felkelhetsz. Csak erős akaratod legyen, és meggyógyulsz.
- Orvosi szempontból nincs többé remény - közölte valójában az orvos.-
Tegnap újra megvizsgáltuk a lányát. Ami a legrosszabb, teljesen
elvesztette a reményét és átadta magát szerencsétlenségének. Mit
csináljunk? Csodák sajnos nem léteznek...
Két emelet választotta el leánya szobáját a folyósótól, ahol az orvossal beszélgettek
Két szörnyű emelet. Az anya lassan, nehézkesen haladt felfelé a
lépcsőkön. Azon gondolkodott mit is tegyen. Hogyan segíthene gyermekén,
hogy visszanyerje bizalmát, reményét, még ha sohasem gyógyulhat is meg.
Amikor gyermeke ágyára ült, minden tisztázódott előtte. Észrevette
leánya arcán a hitetlenkedést: szemmel láthatólag nem hitt az orvossal
való beszélgetés meséjében.
- Mama kérlek ne mondj hazugságokat!
- Miért hazudnék? - mondta csodálkozva az anya, és hangja másként
rezgett, mint szokott. - Jövő vasárnap majd meglátod, bebizonyítom, hogy
hamarosan meggyógyulsz.
- Bebizonyítod? Hogyan?
- Hozok neked valamit, amit még a megbetegedésed előtt kivántál.
Amikor az anya hazautazott, otthon átkutatta az egész házat, összetörte
az agyagmalacot, de nem sok pénzt tudott összeszedni. Minden héten el
kellett mennie a kórházba, és nem mehetett üres kézzel, a csekély
nyugdíjból pedig nem sokat takaríthatott meg. Gondolkozott. Azután
levette jegygyűrűjét és megsimogatta. Akkor határozottan felállt és
elment az ékszerészhez.
- Asszonyom, nagyon vékony - mondta az ékszerész
- Igen tudom, éveken át hordtam.
Az ékszerész leszámolta a pénzt. És az anya olyasvalamit vásárolt, ami
lánya számára a legszükségtelenebb a világon: egy gyönyörű új kerékpárt.
Amilyet Erzsébet mindig is kívánt.
És megint eljött a vasárnap. Az anya a kórház bejáratánál állt
kimelegedve, kicsit kócosan. Hozta magával a csillogó új kerékpárt..
- Kerékpár, mama! - nyitotta tágra szemét Erzsébet a csodálkozástól. -
Te komolyan hiszed, hogy fel fogok kelni? Hát mégis igaz, amit az orvos
mondott? Meggyógyulok! mama, Ó milyen boldog vagyok!...
A csoda elkezdődött. Amit nem tudott elérni az orvostudomány, azt
véghezvitte egy csillogó kerékpár. Nyolc hét múlva Erzsébet előszőr
hagyta el az ágyát. Milyenek voltak azok az első lépések...!
Ma minden nehézség nélkül kerékpározik, azon a kerékpáron, amit
édesanyja, maga is reménytelenségbe esve, utolsó pénzéből vásárolt.
Igen, így történt. És egészen bizonyos, hogy ha majd egyszer Erzsébet
édesanyja a jó Isten trónusa elé áll, különös mosollyal a tekintetében
fogja mondani:
"Ugye megbocsátod nekem, Uram, hogy én magam sem hittem a dologban. |
Kommentáld!