Mi az ami soha nem tér vissza:

• A kő – miután elhajítottad
• A szó – miután kimondtad
• Az alkalom – miután elszalasztottad
• Az idő – miután elmúlt.

Ahhoz, hogy boldogan élhessük az életünket, fontos lenne odafigyelnünk, hogyan is éljük, mit helyezünk a középpontba, mire figyelünk igazán.

A kő

Manapság oly könnyen válunk meg mindattól ami régi. Legyen egy az tárgy, egy barát, vagy egy társ. Azt hiszem, azzal párhuzamosan, ahogy a régi dolgainknak egyre kevesebb a becsületük, az emberi kapcsolataink is mindinkább leértékelődnek. Túl könnyen dobjuk el régi köveinket, mert azt hisszük, hogy egy új kő értékesebb. Persze alaposan fel van polírozva, csillog is szépen… Még jó, hiszen el akarják adni… Az a régi kő meg, ami nap mint nap velünk van, az már nem csillog olyan szépen. Vagy csak nem akarjuk meglátni? Olyanok vagyunk, mint a kisgyerek, mindíg valami új kell…

Ahogy nem becsüljük a régit, ugyan úgy a körülöttünk lévő embereket sem becsüljük igazán. Persze szóban igen. Szóban elmondjuk, milyen fontos nekünk a párunk, a gyerekeink, milyen fontosak a barátaink, de ahogy a Bibliát némiképp leegyszerűsítve idézni szokták “a gyümölcseiről ismerszik meg a fa…”

A szó

Hányszor vagdosunk egymás fejéhez kéretlenül olyan dolgokat, amiről tudjuk, hogy nem igaz. Tudjuk, hogy fáj, hogy bántó, de akkor és ott kit érdekel. Értse meg a másik, hiszen idegesek vagyunk. És különben is miatta van. Lehet, hogy aztán megbánjuk amit mondtunk, és ha van bennünk egy kis becsület még oda is megyünk, és bocsánatot kérünk. De a szó, amit kimondtunk, már sebet vágott a másikon. Igaz, a seb idővel beforr, de a heg ott marad. Azt már nem tüntethetjük el, itt nincs plasztikai sebész.

Az alkalom és az idő…

Mennyi minden fölösleges dologra áldozunk az időnkből. Hányszor gondoljuk, meg kéne tennem, el kéne mondanom, kéne rá időt szánnom, stb.

Kéne, kéne, kéne…

Hányszor jönnek hozzánk gyerekeink, a férjünk, a feleségünk, hogy elmondjanak valamit, de éppen akkor nincs rá időnk, hogy meghallgassuk. Na persze, hisz éppen megy valami nagyon fontos sorozat, el kell olvasni az újságot, vár a keresztrejtvény, megy a focimeccs, vagy kitudja milyen más, halaszthatatlan dogunk van. Igazán meg lehet érteni. És azt már nem is vesszük észre, hogy a másik ember, a gyerekünk, vagy a párunk, szomorúan, beletörődve elkullog. Aztán később, amikor méltóztatunk 10 másodpercet szánni a másikra, kutyafuttából majd megkérdezzük mit is akart. De akkor már a válasz, hogy á semmit, nem fontos. És nem is tudatosul bennünk, hogy véglegesen elszalasztottunk egy pillanatot, a másik ember életének azt a pillanatát, amit meg akart velünk osztani, aminek részben részesévé akart tenni. Elszalasztottunk egy közös pillanatot, és elszalasztottuk azt az időt, amit nem töltöttünk együtt egy szerettünkkel.

“Most élsz, most vigyázz hogy jól csináld…” szól a dal. Nem új dal, régóta hallgatjuk, de valamiért nem halljuk…

Egy kis akaraterővel, egy kis változtatással csodákat tehetünk az életünkben.

Nehéz? Persze. Nagyon? Igen.  –  De megéri!

Soha nem késő elkezdeni, és nem kell megijedni, lehet kis lépésekkel is haladni.

Előszőr próbáljunk meg napi 10 percet másokra figyelni. Őszintén, nem csak felületesen. Abban a 10 percben ne máshol járjunk gondolatainkban, hanem legyünk jelen a többiek életében. Figyeljünk oda. Azt a tíz percet éljük meg, éljük át és azokkal az emberekkel tegyük, akik akkor ott vannak velünk. Az elején persze nehéz, de idővel meg lehet szokni. Aztán, ha már tíz percig megy, ha már tíz perc nem fáj, akkor bővíthetjük az időtartamot…

És egy idő után őszintén mondhatjuk, jól vagyok.