Őszinte sziv,Klára Városi
Gen Vagula .c ,müvészfotoja
A magányos fa
Évezredekről mesét sző a januári fagyos tél
legszebb verő éveket elvették tőle, sírva beszél.
A magányos fa naplementében könnyezik,
hideg szél rázza, erejét elveszítette kincseit.
Társa nincs egyedül, a magas Isten irgalma,
már nem menekül hiszen tudja ez maradt sorsa.
Hó ruhában erőteljesen áll, a dombon vacogva,
nincs emberi szó rá, mennyit szenvedhet ő ma.
Nem beszél, de én szavát érzem lelkemben,
egyenes gerinccel kitart dermesztő időkben.
Példa értékű varázsát szeretetét ontotta a világba
jóságát kihasználták, hű maradt, rossznak dacára.
Kevés megértést, törődést életet remél még,
nem kér semmit, az égtől, de hitével türelmével elér.
Felér néma hangja az égig, lesz még kikelet,
tavaszra a kegyes napkorong lehel bele színes létet.
Mintha én lennék ott, átérzem szenvedő perceit,
hozzám elért békéjének melege, amit a szélben felsírt.
Szitokszó nélkül, szenvedni, újrakezdeni, előremenni
végül zokszó el ne hagyja szád, kínok közt embernek lenni.
Szebenyi Judit @ 2015-01-09
Szerzői és minden jog fenntartva
Kommentáld!