Mindennapok .

Egyedül ültem le, olvasni a parkban,
Szomorú fűzfának védő árnyékában.
A csalódottságra volt elég, jó okom.

Megbántott a világ, s ezt vettem én zokon...
Ha ettől nem lett volna még, elég rossz a napom,
Elém állt egy kisfiú, s izgatott volt nagyon.
Kipirult, s kifulladt a játék hevében;
Felhevülten így szólt: " Néni ide nézzen !"

Kezében elhervadt virág kornyadozott,
Lankadt szirmai tán, nem látták a napot.
Halott virágával, küldtem volna tova,
Mosolyt színleltem hát, s bámultam máshova.Nem ment el, sőt inkább mellém ült a padra,
Virágját szaglászta, s mondta kisvártatva:
" Az illata csodás, s bizony szép is nagyon,
Itt szedtem magának, s bizony tiszta szívvel adom!"

Haldokló virág volt, mit átadott,
Ragyogó színe, már rég megkopott.
Tudtam azonban, el kell fogadnom,
A fiú különben tán, sosem hagy nyugton.

Nyúltam a növényért, hogy elvegyem tőle,
De ő csak tartotta....fel a levegőbe.
Eladdig nem tűnt fel....ekkor vettem észre,
A fiúcska nem lát, merthogy vak szegényke.

Hangom megremegett, szememben könny égett,
Megköszöntem neki, hogy talált ilyen szépet.
" Szívesen " - mondta, s vidáman elfutott,
Nem tudta, hogy bennem milyen mély nyomott hagyott.

Eltűnődtem rajta, vajon mint láthatta,
Hogy egy nő a fűzfa alatt, önmagát siratta.
Honnan vette észre borús keservemet?
Talán a szívével lát jól ez a gyerek?

A vak gyermek szemével, végre megértettem,
A világgal nincs baj, itt a hiba bennem.
Nem láttam meg eddig, milyen szép az élet,
Megfogadtam, hogy ezután élvezem a szépet.

A hervatag kórót orromhoz emeltem,
Gyönyörű rózsának illatát éreztem.
Közben a fiúcska új gazzal kezében,
Egy gyanútlan öregembert, készült felvidítani éppen