Balázs Éva meséje.

Semmi sem olyan fehér és fekete, mint a téli éjszaka. És semmi sem olyan szomorú, mint a beteg gyermek szeme.

Erre gondol az anya, míg virraszt.

De a kislány megmozdul az ágyban, felnyitja szemét, és ránéz: - Virágot szeretnék az ablakomba ...

Aztán újra elalszik.

Az anya kilép a fagyos udvarba, végigsiet a csúszós úton, és bekopog a szomszéd tanyára.
- Virágot? Télen? Éjszaka? - csodálkozik a szomszéd. - Ha lenne is, megfagyna, elpusztulna az ablakban.
De az anya sorra járja, mindhiába, a kieső tanyákat.
- Talán kérj a Jégtündértől - mondja valaki.

Semmi sem olyan fehér és fekete, mint a téli éjszaka. De semmi sem olyan szomorú, mint a beteg gyermek szeme. Erre gondol az anya, míg megy. Hosszú út áll előtte. A Jégtündér, úgy mesélik, egy jeges tavon él. Mert látni még senki sem látta. S a tó messze van, túl az erdőn, túl a mezőn, még a hegyen is túl.

Az anya befordul az erdőbe. Egy hatalmas, csupasz tölgyfa haragosan teszi keresztbe előtte ágkarjait:
- Megállj ! Hogy merészeled zavarni téli álmunkat?
S az erdő egyszerre megelevenedik. Fák és bokrok, szúrós cserjék, csavarodó indák tépik az anya kendőjét, ruháját. De az anya csak megy, küszködve halad előre, s eléri mégis az erdőn át a mezőt.
A mezőn vad szél csap a szemébe: .
- Eredj innen, ez az én birodalmam! Télen én vagyok itt az úr!
De hiába zúdítja a havat az arcába, az anya sietve vág át a mezőn, és felhág mégis a hegyre.
A hegy ormán mogorva sziklák állnak őrt. Köveket gurítanak alá, amik keményen koppannak az anya lábán:
- Kőből vagy, hogy nem érzed ütésünk? Honnan van erőd szembeszegülni velünk?

Az anya futva éri el a lejtő alján a tavat, mely jéggé dermedt már. Semmi sem olyan fehér és fekete, mint a téli éjszaka. De semmi sem olyan szomorú, mint a beteg gyermek szeme. Erre gondol az anya, míg rálép a síkos jégre, és elindul a tó színén. Megy, megy, ki tudja, mióta, mikor meglátja a nagy tó közepén a Jégtündért. Táncol a Jégtündér a tavon, jégarany a haja, jégszürke a szeme, és csengő jégezüst a ruhája.
- Még senki sem jött ilyen messzire - csodálkozik a Jégtündér. - Mit kívánsz tőlem?
- Beteg a kislányom - sóhajtja az anya -, és virágot szeretne az ablakába...
A Jégtündér sokáig hallgat. Nézi az anyát, a havas haját, tépett ruháját, jeges cipőjét. Aztán bólint:
- Meglesz! Térj haza nyugodtan.

Siet haza az anya, s otthon újra leül az ágy mellé, és vár.

Hajnal felé megérkezik a Jégtündér. Benéz az ablakon. Látja az alvó kislányt és a virrasztó anyát. Ujjával rajzolni kezd az ablaküvegre: gyönge szirmokat, kecses szárakat, hajló bimbókat, szeszélyes formákat. Aztán rájuk lehel, zúzmarát lehelve, és ezüstösek lesznek tőle.

Mire a hajnal egészen elűzi az éjszakát, a kislány felnyitja szemét. A Jégtündér már messze jár, talán újra a tó színén táncol.
A kislány az ablakra pillant, és - oly hosszú idő után először - elmosolyodik.
- Virág - suttogja -, jégvirág!

Semmi sem olyan fehér és fekete, mint a téli éjszaka. Mégis abból fakad - mint szomorúságból a mosoly - hajnalban a jégvirág.