Volt egyszer egy öreg hegedű és egy
öreg vonó, akik véletlen folytán találkoztak, együtt megszólaltak, és
úgy gondolták, hogy jó nekik együtt lenni, jó lenne örökre így maradni.
De az öreg hegedűnek volt már vonója, és a vonónak is hegedűje. De az
élet szigorú rendet rakott, mindenki menjen oda ahol eddig volt. Nem
törődött azzal, hogy két szívet is összetör. Sírtak mind a ketten.
Gazdái unták már a vonó nyafogását, és mérgükben kihajították az
ablakon. Kihajították, de pont annak az ablaknak elibe, ahol a hegedű
emlékezett különös szerelmére, és ettől az emléktől gyönyörű dalra
fakadt. A vonó egy ideig hallgatta, fájt neki, hogy nélküle is
megtalálta öreg szerelme a hangját, és bánatában elvonszolta magát a
nagy folyó fölé a hídra. Már majdnem sikerült átdobnia magát a korláton,
mikor megszólította az élet. El akarsz dobni magadtól, pedig mikor
üresnek éreztél, megmutattam neked a legszebb kincsemet a szerelmet,
mikor vigasztalanul sírtál, kedvesed ablaka elé kísértelek, hogy reményt
nyerj a hangjából. Te mégis a hídra jöttél, hogy vízbe ölj, eldobva
magadtól mindenféle esélyt. Forrás.Internet
Kapcsolódó hírek:
Müller Péter az igazi nőről.
Idézet.
Mit ér az élet szeretet nélkül?Nichi-ya Nikoletta.
Köszönöm azoknak a kedves látogatóimnak a hűségét, akik akkor is eljöttek hozzám, mikor nem lehettem itt!