Szuhanics Albert
Piros a kabátja...

Csillagfényt gyújtott a végtelen ég,
éj ölén várnak rád tündérmesék.
Mindegyik képzelet, álom csupán,
egy égi óceán partjainál...

Ám van mi valóság, nem csak mese,
Télapó - kérdezed - képzelet-e?
Láthatod sokfelé, közöttünk jár,
tömegben virít egy fehér szakáll...

Piros a kabátja, puttonya nagy,
könnyesre csípi két szemét a fagy.
Vagy talán boldogság könnye lehet?
Mert érzi, szeretik a gyermekek...

Tereken, utcákon sétál sokat,
lehajol hozzád is, megsimogat.
Kedvesen, biztatón rád mosolyog,
ajándék vár rád, mit neked hozott.

Mikulás-estén a lábbelidet
nagyon szép tisztára pucold te meg!
Tedd ki az ablakba, jön Télapó,
s lesz benne reggelre minden mi jó!

Ha eljön az a nap, sose` feledd,
mikulás-csomagot hoz ő neked.
A messzi északról hozzád jön el,
tudja ő, hogy nagyon boldog leszel!

Válasz

Veres Miklós:Mese a Mikulásról

Hókastélyban jéglakás:
Ott lakik a Mikulás.
Szél a szánja – mégse fázik,
Úgy röpül egy messzi házig.
Csengõje a hópehely.
Szánkójának énekelj,
Mintha dallal idehúznád,
S tedd ki ablakba a csizmád.
Ne lesd meg a Mikulást,
Rajta varázs a palást:
Leshetsz reggelig magadban,
Mert ha eljön, láthatatlan.
Hogyha tudnád, hol lakik,
S odaérnél hajnalig,
Jutnál mesebeli tájra –
Elolvadna palotája.
Megriadna és tova –
Röpítené fagylova,
A helyén meg, idenézz csak,
Sírdogálna ezer jégcsap.
Ne lesd meg a Mikulást,
Hadd suhogjon a palást,
Jöjjön, jöjjön láthatatlan
Éjszakában és havakban.
Táncolj, örülj, énekelj,
Mint kerengõ hópehely.
Csengõjüket fenyõk rázzák,
Telis-teli cipõd, csizmád.

forrás: marikamama.

Mikulásee.jpg

Válasz

Zelk Zoltán: Őszi mese

Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
– Miért nem hintázol velem? – kérdezte a szellőcske. – Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
A falevél erre sírva fakadt.
– Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
Nem baj, ha meghalok – gondolta – úgysem ér már semmit az életem.
De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
– Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
– Ott van a kismadár – ujjongott a falevél, – akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
– Menjünk utánuk – könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
– Most már boldog vagyok – sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.

Válasz

Mese egy kislányról..

Valamikor hajdanán, mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen is egyaránt, élt egy kicsiny kisleány.

Egy szántó-vető házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem voltak játszótársai, mert környezetükben csupa gazdagok éltek, akik nem engedték a szegény gyermek közelébe csemetéjüket. A kislány távolról figyelhette csak a többiek életét. Fájdalmai elől egy képzeletvilágba menekült. Kopott ruháján a foltokat ékszernek látta. Kukoricababáját hercegnőnek nevezte. A Nap izzó hevét simogató aranyzuhatagként élvezte, és amíg más árnyékba menekült, ő azt mondta:
- Én a Nap leánya vagyok, és azért süt ilyen forrón rám, mert rettentő nagy szeretettel akar átölelni engem Napanyukám.
Lassan-lassan megtanulta, hogy mindent a maga javára fordítson, mindenből hasznot kovácsoljon. Ha langyos nyári zápor hullott, szappannal a kezében, kiszaladt házuk udvarára és kacagva mosakodott, miközben vidám hangon kiabálta be édesanyjának:
- Nézd, Anyu! Nekem is van zuhanyozós fürdőszobám.
A szomszédok közül sokan bolondnak tartották őt, nem értették, miért tud mindennek örülni. Azt mondták róla: ennek a gyereknek visszájára fordította Isten az eszét.

Teltek az évek. A kislány felnőtté vált. A falu bírója kihirdette, hogy vásárt rendeznek. Mindenki hozza el egy batyuban azt, amiből úgy érzi, olyan sok van neki, hogy másnak is szívesen adna át belőle. Megjelentek a gazdag szomszédok felnőtt gyerekei is. Batyujuk betegségtől, válópertől, könnyektől, és elégedetlenségtől duzzadt. A mi leánykánk csomagjában kacagás, boldogság, elégedettség volt található. Megkérdezték tőle:
- Téged elkerültek a bajok, hogy nem tudtál hozni belőlük?
- Nem. Csupán azokból nem tartok számon mást, mint a betegség után a gyógyulást. A vitákból a békülést. Vagy ha elveszítettem valamit, megőriztem afeletti örömömet, hogy pótolhattam veszteségemet. Az én batyumban is ugyanazok találhatók, melyek a tietekben, csak - tudjátok, én mindent a visszájára fordítva használok.

Válasz

A mesének ezzel vége,
meghallgatni tán megérte.
Ha jól figyelsz megtalálod
sorok közt a tanulságot.

Koszonom Marika,hogy elhoztad!
Szeretettel;Irenke

Előzmény

Válasz

ANGYALI MESE

Kicsi angyal könnye pereg
vigasztalja égi sereg.
Elveszett a glóriája
egyik felhőn sem találja.

Ezüst fényű, kicsi ékszer
viselése sosem kényszer.
büszke volt rá nagyon-nagyon
értéke nem kincs vagy vagyon.

Hold sugárból éjjel szőtte,
szeretete fogta össze,
fényét tiszta lelke adta.
Vigyáz reá, megfogadta!

...és lám, mégis nyoma veszett!
Szégyen, hogy mindez megesett!
Hol lehet most?- kérdi ríva,
társaira tekint sírva.

Kutat szemük messze nézőn,
szól az egyik együtt érzőn:
Talán leesett a Földre.
Rosszul tetted a felhőre.

Kicsi angyal egyet gondol,
megmenekül tán a gondtól,
alászáll most, le a Földre,
glóriáját megkeresse.

De a Földön merre, hova?
Mennyit kell kóborolnia?
Melyik utat is szeresse?
Hagyja, hogy szíve vezesse!

Könnyem potyog, lábam fárad,
nem láttad a glóriámat?
Így kérdez meg minden embert,
de glóriát senki nem lelt.

Lován léptet szelíd lovag,
kész elűzni a gondokat.
Vidám szívű, de magányos,
ahogy ez már hagyományos.

Ha valaki sír, meghallja!
Tudja, ezt Ő nem hagyhatja!
Keresi, hogy hol segítsen,
bánat már ne keserítsen!

Kicsi lány ül az út szélén,
könnye csorog fehér ingén.
Lehajol hát szelíd lovag:
Meséld el a gondjaidat!

Angyal voltam fenn az égben,
boldog voltam, vígan éltem.
Minden bajtól védett... az ám...
fejemen a szép glóriám!

Elveszett, most mit tehetek?
Boldog most sosem lehetek?
Hordjam folyton bánatomat?
Nem látják már mosolyomat?

Szelíd lovag átöleli,
simogatja, becézgeti:
Ne sírj édes, kicsi angyal
megbirkózunk minden bajjal!

Én megóvlak, megvédelek
s nem kell más, csak szereteted.
Lelked tiszta, láttam rögtön,
boldog leszel itt a Földön!

Mosolyog már kicsi angyal,
nem törődik már a bajjal.
Kinek kell a glóriája,
ha lovagját megtalálta?

A mesének ezzel vége,
meghallgatni tán megérte.
Ha jól figyelsz megtalálod
sorok közt a tanulságot.

Kincseidet elvesztheted,
de őrizd a szereteted!
S könnyeiden át meglátod
Ki hozza a boldogságod!

Válasz

Minden problémában egy új lehetőség is rejlik...


Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni, mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg, és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott, és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette mi történik, és először rémisztően üvöltött. Aztán mindenki csodálatára megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál: lerázza magáról a földet, és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és a szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról, és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén, és boldogan elsétált.
Tanulság: az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról, és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg. Rázd meg magad, és lépj egyet feljebb!

Válasz

A könyve megvan.Sok művei:Többi regénye (A Piedra folyónál ültem és sírtam; A valkürök; Az ötödik hegység; Veronika meg akar.....Köszönöm Irénke!
Tanúságos.
Cili.

Előzmény

Válasz

Paulo Coelho: Az ördög és Prym kisasszony

“Megmutatta neki a környezetében található embereket. Amott egy kitűnő családapa, aki éppen csomagolja a holmiját és segít felöltözni a gyerekeinek, szívesen kikezdene a titkárnőjével, de rettenetesen fél, hogy megtudja a felesége. A felesége viszont dolgozni szeretne, hogy független lehessen, de fél, hogy megtudja a férje. A gyerekeik azért fogadnak szót, mert félnek a büntetéstől. Az a lány, aki egyedül fekszik a napernyő alatt és könyvet olvas, úgy tesz, mintha nem törődne a világgal, pedig valójában retteg, hogy egész életében egyedül marad. Az a fiú ott, teniszütővel a kezében, állandó félelemben él, mert meg kell felelnie a szülei elvárásainak. A pincér, aki trópusi italokat szolgál fel a dúsgazdag vendégeknek, folyamatosan attól retteg, hogy bármelyik pillanatban elveszítheti az állását. Ott az a lány táncosnő szeretett volna lenni, végül mégis inkább ügyvédnek tanult, mert félt, hogy megszólják a szomszédok. Az az öregember azt hangoztatja, hogy azért nem iszik és nem dohányzik, mert így sokkal jobban érzi magát, de a valóságban nagyon fél a haláltól, ami évek óta megállás nélkül duruzsol a fülébe. Vagy ott fut egy pár a hullámok között, fröccsen a víz a talpuk alatt, mosolyognak ugyan, de a lelkük mélyén ők is félnek, hogy megöregszenek, unalmasak és fölöslegesek lesznek. Vagy az a férfi, aki most megállt a hajójával az emberek előtt és mosolyogva, napbarnítottan integet, borzasztóan fél, hogy egyik pillanatról a másikra elveszítheti a pénzét. És a szálloda tulajdonosa is, aki ezt a paradicsomi idillt a szobája ablakából nézi, és mindenkit felhőtlenül boldognak és elégedettnek szeretne látni, rengeteget követel a könyvelőjétől, mert fél, hiszen tudja, hogy bármilyen becsületes, az adóellenőrök mindig találnak könyvelési hibákat, ha akarnak.
Ezen a gyönyörű naplementés tengerparton tehát mindenki fél.

Félnek, hogy megfulladnak, félnek, hogy egyedül maradnak, félnek a sötétségtől, mert ördögökkel népesíti be a szobájukat, félnek olyasmit tenni, ami nincs benne az illemtankönyvben, félnek Isten ítéletétől, az emberek rosszallásától, az igazságszolgáltatástól, mely a legapróbb vétséget is szigorúan megbünteti, félnek kockáztatni, félnek veszíteni, de félnek nyerni is, mert félnek az irigységtől, félnek szeretni, mert félnek az elutasítástól, félnek fizetésemelést kérni, elfogadni egy meghívást, ismeretlen helyekre menni, félnek, hogy nem beszélik egy idegen ország nyelvét, hogy nem tudják lenyűgözni az embereket, hogy megöregszenek, hogy meghalnak, félnek, hogy csak a gyengeségeik miatt veszik észre őket, és nem figyelnek föl az értékeikre, vagy hogy egyátalán nem veszi észre őket senki, sem a gyengeségeik, sem az értékük miatt.
Félelem, félelem és félelem. Az élet a félelem birodalma.”

Válasz

A Féllábú és a Púpos az erdő szélén laktak. Egyik este a Féllábú kiküldte a Púpost a kútra vízért.
A Púpos félt, nagyon nagyon félt. Ahogy így ment az erdőben, hirtelen előtte termett egy szellem
és megszólította mennydörgő mély hangján – Ki vagy te!? Én vagyok a Púpos - válaszolta reszkető hangon a Púpos. - És mi az ott a hátadon!? - Jajj Jóuram hát az a púpom - felelte. Erre lekapta a
szellem a púpot a hátáról. Szaladt haza a Púpos, hogy elmondja a Féllábúnak mi történt.
- Találkoztam egy szellemmel az erdőben és lekapta a púpot a hátamról. Én már a jövőben nem vagyon többet púpos! Szaladt ki a Féllábú is, ahogy tudott. Az edőbe érkezvén megjelent neki is a szellem : - Ki vagy te!? - kérdezte a szellem. - Én vagyok a Féllábú adjál gyorsan egy lábat!
- Ki vagy te!? - kérdezte újra a szellem. - Mondom, hogy én vagyok a Féllábú, ne idegesíts már
adjál gyorsan egy lábat nekem is. - válaszolta mérgesen a Féllábú. A szellem gondolkodóba esett :
- Lábat azt nem tudok adni. De nesze itt egy púp! Azzal hátba vágta a szellem a Féllábút

Válasz