Egy régi, írógépen írt, egyedi kötésű kis könyvet találtam egyszer az egyik antikváriumban. Írója: Bodnár Lászlóné, címe: "Szépség, jóság, igazság".Ebből a könyvecskéből idézek:

Az úgynevezett égi mosoly varázsa a benső világ összhangjában és tiszta szellemi kapcsolatokban születik mindig újjá azoknak az arcán, akik már benne élnek az egyetemes élet harmóniájában. Megmerevednie nem szabad, mindig újjá kell születnie, hogy mély és igaz, égi maradjon, mert mélység és igazság az a forrás, melyből a szépség varázstündére – bukkanjon elénk bármely területen – az erejét meríti.

A szeretet művészei úgy játszanak a lélekhúron, hogy az életösszhangba illeszkedő, egységet alakító meleg hangokat hívják elő, és így csendesítik el az elválasztó, egységbontó zörejeket.

Mert hiába ülünk a nagy folyó partján, és horgászunk apró, vagy halászunk nagy és még nagyobb halaira, és ujjongunk az igazság egy-egy megízlelt cseppjének; nem ízlelhetjük benne az egészet, míg vizébe nem vetjük magunkat, hogy áthasson és megtisztítson, és magunk is egy cseppjévé válva elteljünk lényegével.

Fejlődésünk minden állomásán és kivétel nélkül minden lélek számára az igazság az a bűvös fénypalást, amelyben – mint test a meleg fürdőben – megnyugszik, feszültségei megoldódnak. Csak az igazság elképzelése más, és keresésének vannak változatai „az én igazságomtól”, melyért kemény harcot folytatunk, „az igazságig”, amelyik békességet adón mindenkié.

Az igazság tűz, mely hevít, az igazság víz, mely hűsít, kő, mely a földre nyom, szárny, mely az égbe visz.
Az igazságban való hit az élő hit maga.
Háborgó tenger fölött világító fáklya a harcos léleknek.
Hegycsúcsról messze távlatokat beragyogó napfény a bölcsnek.
Kristálytemplom, melyben áldozik a megigazult lélek.

A szépség varázsa nyomán támadt csend és béke összekapcsol és egyesít mindazokkal, akik ugyanannak a szépségnek a hatása alatt állnak; és mennél inkább égi, vagy éppen mennyei szépség az, aminek a varázsa körülöleli a lelket, egyesítő hatása annál szélesebb körű, befogadó képessége annál teljesebb, és bizonyítja, hogy a szépség is a szeretetnek a megnyilatkozása.

Minden szépség a legteljesebb tartalomnak, az összhangnak a formai testet öltése, de benső kapcsolatba kell kerülnie velünk, hogy tartalmára ráérezzünk – sőt, hogy általunk is újabb tartalmat nyerjen. A szépség varázsa ugyanis tágítja a lélek dimenzióit, finomítja érzékelését, de – csodálatos kölcsönhatásban – a szellem mindazt, amit belőle a szépség kivált, visszasugározza a szépségre, és ezzel mintegy táplálja, hevíti azt.

Mert minden szépség szeretetben fogant alkotásoknak, szeretetből létrejött jelenségeknek és szeretetet sugárzó magatartásoknak a varázsa, ahogy a természet szépsége Isten végtelen szeretetének, nagylelkű jóságának a kicsendülése. Ezért minden szépség – minél magasabb rendű harmóniából származik, annál inkább – a szeretet örök tanító erejével nevel és emel.

A jóság varázsa is megcsendesít, a jóság varázsa is csodálatra gerjeszt, de azon túl is a jóság átjárja a lélek minden erőit és feloldja őket. A jóság meghatottá tesz, mert benne jelentkezik legnyilvánvalóbban és leplezetlenebbül önmagát nyújtva a szeretet.

A szépség – minthogy eredmény – váratlanul ragyog elő, a jóság állandó önmagunkkal vívott küzdelmeken keresztül izmosodik; szűkös énvilágunk határőreivel, kicsinyes, kapzsi, önző, kényelmes, elfogult, szűklátókörű erőivel vívott párharcok árán jut szabadsághoz, és emelkedik győzedelmesen, egyre gyakrabban, mind nagyobb területen az ellenségei fölé.
Mert a fejlődés hármas állomását az anyagi segítésen, a lelki, spirituális megértésen, az életszentség transzcendens, végső fokon minden élet- és lélekmozdulást átható jóságig meg kell járnia.

A jóság szava azonban mindenki számára külön csendül, egyéni hangzást vesz föl, mert a jóság a lélekzárak égi kulcsa; és árnyalati különbségekkel, finom hajlatú eltérésekkel, de külön kulcsa van minden léleknek, és anélkül a különbség nélkül nem nyílik meg a jóság hatására.

Mert ha a szépség a lélek összhangja, a jóság a lélek melege, hőfoka.
A meleg kitágítja a lélek térfogatát, és táguló határaival eléri a rajta kívül állók benső világát, és ebből a találkozásból, ebből a közelségből a lélek azonosságának melege sugárzik a másik felé.