Miért keresnék távoli csodákat?  hiszen, hogy élek, maga is csoda!  Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,  csodálni ezt meg nem szűnök soha.  Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,  csoda, hogy érzek és gondolkodom,  képzeletemben képek szárnyasodnak  s betűhálómmal őket elfogom.    Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?  Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?  Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik  e furcsa szellem titkos búhelye?  Csodálhatnám a napot és a holdat  s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;  de mért szállnék a messzi csillagokra,  hiszen csoda az én kis életem.    És új életek szakadtak belőlem,  oly egyszerű és mégis oly csodás,  ahogy a rügyből a levél kipattan,  mégis mi hát egy új fogantatás?  Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,  mi a remegés, mi a félelem?  S mily különös, úgy csüggni mindhalálig  egy idegen, egy másik életen.    A gyerekem az életemnek mása,  ő én vagyok, de mégis Ő maga.  Csodáltam őt, amikor járni kezdett,  mikor kibuggyant legelső szava,  s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:  lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?  s mikor benne is képek szárnyasodtak,  akkor éreztem, hogy már elhagyott.    Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,  s ahány ember, megannyi képzelet.  Mindenki lát, csupán röptén elfogni  kevesen tudják ám a képeket,  művésznek mondják az ilyen varázslót,  aki szavakba, színbe, kőbe vés,  de honnan ez, én is miként csinálom?  Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.    Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!  Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!  Akár a mag, amely egy sziklacsúcson  gyökeret ver s kövek közt megfogan.  A szél a gyönge magvat elsodorja,  de erős az élet és megtapad...  Csodálatos az élet és hogy élek

s hogy én is adtam életmagvakat!