Hó, hó, friss hó,
angyalváró
gyögyehulló
gyöngyvirág-hó-

csupasz bokrok
csipkézője,
fák fodros
fejkötője,

kerítések
keszkenője,
hegyek-völgyek
ünneplője.

Ablakomban nagy a hó, halihó! -
ott sétálgat egy rigó.
Jár a szeme: oda néz, ide néz:
sétálgat, mint egy igazi zenész.

De most nekünk nagy a hó, halihó! -
nem fuvoláz a rigó.
Egyet-kettőt csitteget, csetteget,
kifizeti ennyivel a telet.

Hó hull az ágra,
s apró kis pelyhek
szél karján vígan
libbennek, lengnek.

Felkel a szél most,
jól megkavarja-
Pelyheket szép nagy
buckákra rakja.

Hófehér dombok,
mint téli álom-
csillogva ringnak
hófehér tájon.

Ó szép fenyő, ó jó fenyő,
hűséges a te lombod!
Ó szép fenyő, ó jó fenyő,
hűséges a te lombod!
Te zöld vagy nemcsak nyáron át,
de télen is, ha hó leszáll.
Ó szép fenyő, ó jó fenyő,
hűséges a te lombod!

Ó szép fenyő, ó jó fenyő,
oly kedves minden ágad!
Ó szép fenyő, ó jó fenyő,
oly kedves minden ágad!
Kis fácskád áldott ünnepén,
hány boldog álmot láttam én.
Ó szép fenyő, ó jó fenyő,
oly kedves minden ágad!

Jég ül a fákon,

Fagy dala cseng.

Csend van a földön

 S csend odafent.

Hó-puha réten

Roppan az ág

Büszke agancson

Fagy muzsikál.

Álldogál egy vidám legény,
jégcsap lóg az orra hegyén.
Hó a keze, hó a lába,
deres minden porcikája.

Körülötte mély a hó,
pocakja vagy hét akó.
Messze virít répa orra,
cakkos sálját vígan hordja.

Éjfekete szén a szeme,
vasfazék a cilindere.
Füléig ér mókás szája,
a hófúvást büszkén állja.

Egy cseppet sem didereg,
jól bírja a hideget.
Söprűnyél a sétapálca,
hómezőket azzal járja.

Lábam alatt ropog a hó,
fehér minden földön-égen:
ez az, ami nekem való,
erre vártam egész évben!

Legjobb most a hópelyheket
bekapni a levegőben,
nyelvem hegyén olvadjon el,
attól leszek jó erőben!

Jó a jégen korcsolyázni,
szánkót húzni fel a hegyre,
vagy az utcán hógolyózni,
hóemberek jönnek szembe.

Aztán, ha már jéggé fagytam,
kezem-lábam megdermedve
uzsgyi haza, vár a paplan,
nem vagyok én jegesmedve!

És mégis, ma is, így is örökké mennyit ad az élet!
  Csendesen adja, két kézzel a reggelt, és a délutánt,
az alkonyt, és a csillagokat,
a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát,
egy emberi szempár visszfényét,
a magányt és a lármát!
Mennyit ad, milyen gazdag vagyok.
Ajándék ez, csodálatos ajándék.
A földig hajolok, úgy köszönöm meg.
/ Márai Sándor /

Furcsa némaság telepedett a tájra,

a természet csak bámult az éjszakába,

hangtalan felhők csendben úsztak az éjben,

pelyhekkel dobálva a földet, mint régen.

Az álmából ébredő szél csak vacogott,

a sötétben megbúvó tél már kacagott,

nagy égi trónjáról lógatta lábait,

naponta átírta megfagyott álmait.

Ordító hideg lett, semmi sem motoszkált,

néha egy eltévedt napsugár poroszkált,

körülnézett jól a dermedt, fagyos tájon,

lesz itt bőven dolga ezen a világon.

Templomi csöndben,
Éjjeli ködben
Aszkéta-ágat zörrent a szél,
Valahol messze,
Csillag szemekre
Szürke ködfátylat borít a Tél.

Mélyen a völgyben,
Fűzfa berekben,
Néha, titokban zörren a szél,
S fent a magasban
Pára alakban
Halkan suhanó szellem: a Tél.
Wass Albert

Zelk Zoltán: Téli fák

Nem fáztok, ti téli fák,

mikor meztelen az ág?

Eldobtátok a nyári zöld

s az őszi aranyruhát.

Ejnye, ejnye, téli fák,

ez aztán a furcsaság:

Hideg télben levetkőztök,

nyáron viseltek ruhát.