Elmúltak a szép napok, elszálltak az évek,
Csak régi sebeim fájdalmát látom, ha a szemedbe nézek.
Nincs már benne jókedv, öröm, kacagás,
Nincs már meg az a tüzes, vad lázadás.
Eltűnt a fénye, s az a különleges csillogás,
Melyet oly sokszor láttam, de rajtam kívül senki más.
S ha magamba tekintek csak összedőlt üres romokat látok,
Ha a tükörbe nézek, igaz mosolyt már régóta nem találok.
Helyette arcomat éjenként könnytenger borítja el,
Szívem üvölt, de hangjára csak a sötét csend felel.
S könnyem éget, perzsel amint elhagyja szemem,
Majd a párnámra hull, tanulságot hagyva ott nekem.
Ám nem jó tanár, hisz még mindig nem tudom,
Egyedül, nélküled, hogy menjek az úton.
Igyekvőn szedném lábaim, hogy messzire érjek,
De minden lépésemben a régi emlékek mesélnek.
Mindenkiben azt látom, mi egykor bennem égett,
Míg én üres vagyok, s már rég nem látlak téged.
Ám ha mégis látlak, tőlem messze vagy,
Messzebb, mint a Hold, a csillagok, s a fénylő Nap.
S karom feléd nyújtani már nem tudom,
S te már nem hallod, amikor a nevedet suttogom.
Már csak magamban őrizhetem a múltat, halkan, titokban,
Már nem én hallhatom, szíved mily’ ritmusra dobban.
S tudom, az én szívem úgy dobogni nem fog már,
Mert ez az érzés az életben csak egyszer jár.
Így lehunyom a szemem, s utat adok az újabb könnyeknek,
S csak remélem, hogy sose feledi el, ha valakit egyszer igazán szerettek.
Ismeretlen szerző.
KÜLDÖM AZ IFJÚSÁGNAK:SZERETETTEL.MÁRIA.
Kommentáld!