Mindennapok .

Őszi elégia-Káli László.

4 éve | Szántó Imréné Mária | 0 hozzászólás

Talán az a kései nyár (vagy korai ősz?), meg nem mondanám! Leginkább talán a levelek közt átszüremlett napsugár volt az, ami mosolyra húzta arcom redőit aznap délelőtt, mikor először jöttél szembe velem az autók között s mosolyod rám csókoltad. Mert azt már csak azért se vallanám be, hogy Te magad voltál, aki elvarázsolt, kinek ragyogása térdre kényszeríthette a Napot! És ahogy jöttél… mint egy angyal, mint egy tündér, amilyet az ember csupán ártatlan gyermekkorában, álmában láthatott… Ó, hányszor vártam e pillanatot! Mennyi reménytelen nappal, és éj telt el, amikor még magam sem tudtam, Te vagy talán, aki hiányzol, vártam, kerestem mindenhol. S e pillanat volt, mi kitörölhetetlen mély nyomot hagyott szívem belső falán. Hogy pillanat volt? Fel ne ródd! Hiszen Te is nagyon jól tudod, a lét, a mi létünk is ennyi csupán a végtelen térben és időben. A boldog percek, mint égen egy-egy csillag. És ettől oly szép a felhőtlen éj. Akár kora tavasszal, vagy a hirtelen jött őszben. Ó, sok ezer dalt hallottam már, és rengeteg éneket. És mégis! Hangod lágy zenéje a legszebb, mit ember valaha hallhatott. És amikor szerelmes szíved szelíden rám hajolt, magába zárt, mint magját gyümölcs, e dobbanás volt, mi álomba ringatott. Talán ez a kései nyár (vagy korai ősz), rágja mégis a lelkem. Mert tél jön megint, és a hideg távolság, mi köztünk zokog, eltakar napot és csillagot. De tudom én, új tavasz jön megint! Hajadba megannyi apró virágból angyalfényű koszorút fonok.

Címkék: imrene szánto mária