2015. április 5. – Húsvétvasárnap, Urunk feltámadása

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.

Jn 20,1-9

Elmélkedés:

A hit útján A tegnap esti szertartás kapcsán a sötétségről és a világosságról elmélkedtünk, illetve a kettő küzdelméről. E gondolatokat folytassuk a mai napon, amikor a világosság sötétség feletti győzelmét, az élet halál feletti diadalát ünnepeljük, hiszen ezt jelenti Jézus Krisztus feltámadása. Többértelmű jelképekről van itt szó. A sötétség és az éjszaka például jelentheti a bűn állapotát, amelyben az ember él akkor, amikor megtagadja, elhagyja Istent. A világosság pedig Isten kegyelmét, szabadítását, megváltását, megbocsátását jelenti, aki újból szeretetébe fogadja a megtérő embert. Félelmeink és aggodalmaink ekkor megszűnnek, mert Isten közelében újra biztonságban érezhetjük magunkat. Továbbá az éjszakai sötétség jelképezi a hitetlenség állapotát, amelyből Isten segítségével eljuthatunk a hitre, a hit világosságára.
Ezen a jelképes úton, a hitetlenségből a hitre vezető úton haladtak Mária Magdolna és a két apostol, Péter és János, akikről a mai evangéliumban olvasunk. A „másik tanítványként” említett személy minden bizonnyal János apostol és evangélista, aki saját írásában így szokta magát megnevezni. Az evangéliumi beszámoló pontos időmegjelöléssel kezdődik: „kora reggel, amikor még sötét volt” (Jn 20,1). Innen indulnak az események és innen, a sötétség által jelképezett világból, a félelmek és bizonytalanság, a fájdalom és a gyász állapotából indulnak a szereplők. Mária Magdolna a sírhoz érve azt látja, hogy a követ valaki elmozdította a barlang bejáratából. Nem érti még az eseményeket, nem sejti, mi húzódik a történések hátterében. A szokatlan esemény hírét sietve viszi az apostoloknak, akik minél hamarabb szeretnék kideríteni az igazságot, ezért Péter és János azonnal a sírhelyhez futnak. Eközben kivilágosodik. Az éjszaka elmúlik, a hajnal fénye egyre erősebb lesz. Nincs ez kifejezetten említve az elbeszélésben, de az idő közben múlik, tehát biztosan világos lehetett már, amikor odaértek. Látják az elhengerített követ, látják az üres sírt, látják az otthagyott halotti lepleket, és ezen jelek látványa hitet ébreszt bennük. Most már megértik, hogy a kereszten meghaló Jézusnak fel kellett támadnia a halálból. Ők ezen az úton járnak, a hitre vezető úton. Nekem is el kell indulnom a húsvéti úton, a hitetlenségből a Krisztus feltámadásába vetett hitig vezető úton.
Az első húsvéti beszámolók az evangéliumokban még nem tesznek említést a Feltámadottal való találkozásokról. Még nincs szó arról, hogy bárki is megláthatta volna az asszonyok, az apostolok vagy a tanítványok közül a feltámadt Urat. Most még csak jeleket látnak, de már ekkor eljutnak a hitre. Az evangélium szerint, amikor az üres sírhoz érkező és oda belépő János látta „az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta,” akkor hit ébredt benne. Ezt olvassuk: „Látta mindezt és hitt” (Jn 20,8). A hit, a feltámadásban való hit tehát már megszületik azelőtt, hogy a Feltámadott megjelenne nekik. A feltámadt Krisztus megjelenései, a vele való találkozások később megerősítik ezt a hitet.
Induljunk mindannyian a hit útján!
© Horváth István Sándor

Imádság:

Feltámadt Urunk, Jézus Krisztus! A te feltámasztásod a halálból a mennyei Atya cselekedete. Ő ajándékozott neked új életet. Még a halál, önként és engedelmességből vállalt kereszthalálod sem szakíthatott el téged Atyádtól. A kereszten átélted a tőle való elszakítottságot, feltámadásod pillanatában pedig átélted, hogy újra együtt vagy az Atyával. Hisszük, hogy az Atyának hatalma van ahhoz, hogy minket is feltámasszon majd a halálból, mert azt szeretné, hogy örökké vele éljünk. Tégy minket a feltámadás tanújává és hirdetőjévé!