Tanító körútján Jézus az ő városába, Názáretbe érkezett, és ott tanított a zsinagógában. Hallgatói csodálkoztak, és így beszéltek róla: „Honnan van ennek a bölcsessége és csodatevő ereje? Hát nem az ács fia ez? És nem Mária az anyja? Nemde Jakab, József, Simon és Júdás az (unoka)fivérei? És nem itt élnek-e közöttünk az (unoka)nővérei is? Honnét vette hát mindezt?” És csak botránkoztak rajta. Jézus erre így szólt: „Sehol sem becsülik kevesebbre a prófétát, mint szülőföldjén és otthonában.” Hitetlenségük miatt nem is művelt ott sok csodát.

Mt 13,54-58

Elmélkedés:

Jézus hazatér Názáretbe, ahol nevelkedett. Ott, ahol ismerik őt gyermekkora óta, ahol látták felnőni, dolgozni, élni. A názáretiek nem hisznek benne. Bár csodálják szavait, bölcsességét, mégis elutasítják.
Ez a jelenet fájdalmas és tanulságos. Jézust nem ellenségei utasítják el, hanem sajátjai. Azok, akiknek a legnagyobb lehetőségük lett volna a hitre, végül a legkeményebben zárkóznak el. Miért? Mert már besorolták őt a helyi ácsfiú szerepébe. És amikor Isten ereje felülírná ezt a képet, az ismerős ismeretlenné válik.
A megszokás, a rutin, a „mi már mindent tudunk róla” szemlélete az egyik legnagyobb akadálya a hitnek. Nemcsak egykor, a bibliai időkben, hanem napjainkban is. A hit nem mindig akkor gyengül meg, amikor üldözik, hanem amikor túlságosan ismerni vélik Istent. Amikor nincs már nyitottság az újra. A názáretiek nem Jézus tanítását vitatták, hanem az volt a problémájuk, hogy nem illett bele a róla alkotott képbe, megszokott elképzeléseikbe.
Az evangélium minket is önvizsgálatra hív. Vajon nem gondolom-e azt, hogy már túlságosan is ismerem Istent? Engedem-e, hogy új formában, másként, akár meglepő módon szólítson meg? Vagy már csak azt várom tőle, amit előre elterveztem? Vajon nem zártam-e be őt a saját elvárásaim és korlátaim közé?
Jézus jelenléte mindig túlmutat a megszokott kereteken. Ha nyitott vagyok, akkor nemcsak hallgatni fogom őt, hanem engedem azt is, hogy átformáljon.
© Horváth István Sándor