A történetben az a legszomorúbb, hogy megtörtént, s hogy megtörténik naponta, máshol, más szereplőkkel.
Szépen süt a nap - állapítottam meg magamban, és körbejárattam szemem a téren. Sétáló nénikék, és babakocsit toló kismamák, galambot hajkurászó kutyák, mind egy­mástól függetlenül élvezték életük néhány, semmi másra nem fordítható percét. Keres­ték a csendet a hangzavarban. Mellettem egy idős bácsika a kezében szorongatott, üres cipősdoboz történetét mesélte egy hölgynek, de nem hallgattam végig. Újra beleme­rültem könyvem olvasásába, és kizártam a külvilágot.
Talán tíz perce ülhettem ott, lélekben máshol járva, amikor észrevettem. Ott állt előttem. Nagy, barna szemekkel nézett rám, és mondott valamit. Először nem értet­tem, mit, de megismételte:

- Néni, aggy pézst!

Egy másodpercig megbénultam. Csak néztem gondolatok nélkül ezt az 5 év körüli kisfiút. Szakadt papucsban, koszos nadrágjára rálógó még koszosabb, gyűrött, valami­kor fehér trikóban állt előttem. Csaknem kopaszra volt nyírva, és homlokán 3-4 ki­sebb seb éktelenkedett. Mégis a szeme volt az, ami legtöbbet mondott. Tekintetében ott volt a gondolat: tudom, hogy van pénzed, akkor is, ha nem adsz.

Én, aki egy perce még nyugodt lélekkel ültem ott, elszégyelltem magam. Szégyelltem, hogy nem vagyok éhes, hogy új táskámban új könyvek lapulnak, és szégyelltem, hogy pénztárcámban vagy száz forint csörög. Kinyitottam a táskám, és elővettem a pénztárcámat. Kikerestem a buszjegyem árára 29 forintot.

- Tartsd a kezed! - mondtam, és az ügyetlenül elém tett, két kis mocskos kézbe öntöttem a maradékból.

A kisfiú szó nélkül fordult meg, és odébb ment pár métert. Számolgatni kezdte a pénzt. Úgy tettem, mintha tovább olvasnék, de korántsem tudtam ilyen gyorsan meg­emészteni a dolgot. Arra gondoltam, ami már előtte is eszembe jutott. Nem pénzt kel­lett volna adni neki, hanem kenyeret, tejet, vagy más ennivalót. De nem volt nálam semmi ilyesmi.

Szemem sarkából tovább figyeltem a gyermeket, aki felhagyott a számolással, talán szabad kéz és összeadási tudomány híján. A mögöttem lévő szűk utcácska felé figyelt. Már azt hittem, egy másik embert fedezett fel, akitől pénzt kérhet, de ekkor felkiáltott:

- Apa!

Megfordultam. Az apának nevezett férfi nagy sörhasát maga előtt tolva közeledett, kezében egy koszos, agyonhasznált nylonzacskóval, meglepően tiszta pólóban. Mellette egy kócos, maszatos, barna kislány ugrándozott. A kisfiú eléjük ment. - Mér nem jőtté oda? - kérdezte a lányt, és mutatta neki a pénzt. Megálltak. A férfi elvette a pénzt, elküldte a kisfiút és nem messze tőlem letelepedett. Nagy hasán csak úgy fe­szült a póló.

- Menj! - parancsolta halkan, de határozottan a kislánynak, aki erre elindult fe­lém.

Ugyanolyan tekintettel nézett rám, mint néhány perccel ezelőtt a kisfiú. Ha ő jön előbb, valószínűleg minden ugyanígy történt volna.

- Ne oda! - mordult rá az apa. Erre a kislány megfordult, és eltűnt a szemem elől. Ment, hogy próbára tegye idegen emberek érzéseit és pénztárcáját.

Felmerült bennem a kérdés, vajon ő mit gondol arról, amit csinál. Talán semmit. Hiába próbáltam magam elé idézni alakját, a külső dolgok nem árulkodtak, nem adtak választ.

Még néhány percig ott ültem, kezemben a nyitott könyvvel. Nem olvastam, mégis úgy éreztem mikor becsuktam, hogy sokat tanultam. Nem a történtekből, csak abból a két gyermektekintetből.

KRISTA ZITA