A legnépszerűbb szent az egész világon alighanem

Páduai Szent Antal

(1195–1231. jún. 13).

Jóformán nincs templom, ahol ne állana szobra, mely angyali szelídségű ifjú szerzetest ábrázol, barna ferences csuhában, karján a kis Jézussal, szabad kezében liliommal. Aki hívő katolikusnak gondja-baja van, végső menedékként mind hozzá fordul.

Az igazi Antal, Lisszabon szülötte, csak annyiban felel meg a róla kialakult képnek, hogy fiatalon halt meg. Az eretnek- és szerzetesmozgalmak századának volt a fia, Szent Domonkos, Aquinói Szent Tamás, Assisi Szent Ferenc kortársa. Észak-Itália és Dél-Franciaország eretnekségekbe tántorodó tömegeit térítgette vissza a „helyes” útra a szó fegyverével. Érdemei elismeréséül IX. Gergely pápa alig 10 hónappal halála után szentté avatta. Hogy a szentté nyilvánítást a jámbor közvélemény is jóváhagyja, arról az egyház gondoskodott: e tíz hónap alatt Antal padovai sírjánál rengeteg csoda történt, számtalan kérés és ima talált meghallgatásra. Ez a tíz hónap alapozta meg Szent Antal későbbi közbenjárói hírnevét.

Legnépszerűbb legendája szerint a szent egy zsidó embert meg akart győzni arról, hogy Krisztus valóban jelen van az oltáriszentségben. Ezért a zsidó szamarát a kehely és az ostya elé vezette. Az állat a szentségek láttán letérdepelt. Így lett a szamár Szent Antal jelvénye. Választásának volt valóságalapja is. Általában papi személynek – alázatát meg foglalkozása békés voltát bizonyítandó, és mivel Jézus is szamárháton vonult be Jeruzsálembe – nem illett lóra ülnie. A szamár illett a szegénységi fogadalmat tett cseri barátokhoz (az obszerváns ferencesek régi népies neve ez), mert a róluk kialakult kedveskedőn csúfondáros kép a szamár tulajdonságaival ruházta fel őket (igénytelenség, együgyűség, teherbírás). Később, amikor a rend buzgalma alábbhagyott, és tagjai bírált elődeiket követték a bűn útján, a szamár rossz tulajdonságai kaptak hangsúlyt. (A bujálkodás és iszákosság jelképe is volt. Néha az ördögöt öltöztették barátcsuhába, ilyenkor neki volt szamárfarka és patája.)