Eszembe jut egy régi-régi késő őszi nap.
Hat gyerek reggelizett, álmos szemekkel kenegetve a kenyérszeleteket. Azaz csak öten kenegették serényen, mert a hatodik, a legkisebb - első osztályos kisfiam barátja -, aki azon az éjszakán nálunk aludt, bizony nem kenegetett semmit. Ölébe ejtett kézzel ült, tányérján egy üres karéj árválkodott. Nálunk akkoriban már a tízórait is mindenki magának készítette, nemhogy a reggelijét!
Hajnal négykor keltem, többek között azért, hogy időben meg legyen terítve az asztal. Előzőleg lábujjhegyen, hogy fel ne zavarjam őket, besurrantam a szobákba, s addig hoztam-vittem-rendezgettem a holmikat, míg az összes kis ruha tisztán, szépen, az utolsó zokniig ott sorakozott az ágyak mellett. Hatkor ébresztő, mosdás, fogmosás, öltözködés, végül reggeli.
Háromnegyed hétkor indultunk az iskolába.
Így aztán végtelenül álmosan, és a kérlelhetetlen óramutatóra sandítva kissé ijedten is, faggattam a kisfiút: - Dénes, mért nem eszel?
Dénes egy árva szó nélkül nézett rám a szép nagy szemeivel. Helyette az én kisfiam válaszolt:
- Dénes nem tudja megkenni a kenyeret.
- Ó, csak ennyi, megkenem én neked!
Két perc múlva Dénesre nézek, aki még mindig csak ül ölbe tett kezekkel, pedig megkentem a kenyerét! Faggatom:
- Most meg miért nem eszel?
Néz rám ártatlanul. Megint Lehel válaszol, de akkor már innen is, onnan is kuncognak:
- Mert TE eszed a kenyerét, anya!
Azzal a lendülettel, ahogy megkentem, el is falatoztam! Dénes pedig ezt is egy hang nélkül tudomásul vette.
Bár a történet beíródott a családi legendáriumba, és később is sokat kacarásztunk rajta, közben mégis a szívem szakad meg, ha rágondolok.
Amiatt a néma beletörődés miatt!
A figyelmetlenség miatt, amivel - ha csak egy percre is - egy kisgyerek bizalmát rendítettem meg a kenyéradó kezekben.
Kommentáld!