Az utca szélén állott egy öreg koldusasszony. Rongyos, vékony volt a ruhája, majd megvette szegényt az Isten hidege. Mert tél volt, hideg tél, fújt a szél kegyetlenül                                

            - Adjatok, adjatok, amit Isten adott, - könyörgött az öreg koldusasszony a járókelőknek, de a szörnyű hidegben bizony csak kevesen állottak meg s dobtak egy- két krajcárt neki.

            A többiek közt egy prémes bundás úr is megállott egy pillanatra, hogy alamizsnát adjon, de le kellett volna húzni a jó meleg kesztyűt, hogy előszedje a pénzes tárcácskáját, meggondolta hát a dolgot s mondta:

            - Bizony, bizony, szomorú dolog ez, szegény asszony, hogy koldulnod kell ebben a szörnyű hidegben!

            Mondta, mondta, de a kesztyűt nem húzta le, alamizsnát nem adott a szegény öregasszonynak. Sietett haza a jó meleg szobába. De az öregasszonynak a jó szó is jól esett s hálásan nézett a prémes bundás úr után.

            Abban a pillanatban fényes úri hintó állott meg a koldusasszony mellett. Nagyúr ült a hintóban, megesett a szíve a fagyoskodó asszonyon, kihúzta zsebéből a pénzes tárcáját, találomra kivett belőle egy pénzdarabot, aztán kinyitotta a hintó üveges ajtaját s odadobta a pénzdarabot az asszonynak.

            - Huh, de hideg van! - rázkódott össze a nagyúr s hirtelen becsapta a hintó ajtaját, de közben észrevette, hogy egy darab aranyat vetett ki a havas útra. Ahogy az aranyat megpillantotta, megbánta, hogy meg sem nézte mit esz ki a tárcájából s mondta magában:

            - Ej, ej, kevesebbet is adhattam volna neki. No, de már mindegy. Majd visszafizeti a jó Isten.

            Aztán tovább ment a hintó, a nagyúr hazaért a fényes palotába, de a jó meleg szobában is mindazon a darab aranyon járt az esze.

            - Tulajdonképpen nem is volt oly túlságosan hideg, - mondta magában. - Kár volt úgy elsietnem a dolgot. No de, - vigasztalta magát, - néhanapján bőkezű is lehet az ember. Majd visszafizeti az Isten.

            Közben hazasétált a prémes bundás úr is, várta a pompás ebéd a barátságos meleg szobában, de hiába ült az asztal mellé, nem volt étvágya. Folyton az öreg koldusasszony járt az eszében.

            - Lám, lám, de szívtelen voltam! Bizony, nem fagyott volna meg a kezem, ha lehúzom a kesztyűt róla s adok egy-két hatost annak a szegény asszonynak.

            Felugrott az asztal mellől, hirtelen fölvette a bundáját s kisietett az utcára, hogy megkeresse a koldusasszonyt. Ott volt az asszony ugyanazon a helyen s bár sovány keze majd megfagyott, turkált a hóban s közben fel-felsírt:

            - Oh Istenem, Istenem, de szerencsétlen vagyok!

            - Mit keresel a hóban, szegény asszony? - kérdezte a prémes bundás úr.

            - Ó, ne is kérdje, uram. Egy jószívű úr hintajából egy aranyat dobott nekem, de úgy eltűnt a hóban, hogy nem találom.

            - Sose keresd, jó asszony, - mondotta a prémes bundás úr - jere velem.

            Kézen fogta az álmélkodó asszonyt, elvezette a házába, leültette az asztala mellé s megebédeltette. Ebéd után adott neki jó meleg ruhát s az elveszett arany helyett aranyat.

            Az angyalok, mint rendesen, ennek a napnak is beírták a történetét az ő vastag aranykönyvükbe, de nem írták be a tévedésből dobott aranyat, ellenben első helyen írták be, hogy az a prémes bundás úr megbánta szíve keménységét s a hideggel, a széllel nem törődve, a meleg szobából másodszor is kiment az utcára, hogy adjon a szegénynek abból, amit a jó Isten adott őneki.

(Kisbaczon, 1924.)