Nagy csend ülte meg a nyári erdőt. A madarak szárnyuk alá hajtották a fejüket. Jóleső nyugalom terült a tájra.
A pinty egyszer csak fejét felszegve megszólalt:
-Mi az, hogy élet?
Mindnyájan megütköztek a nehéz kérdésen. Először a rügyeit vigyázva bontogató vadrózsa szólalt meg:
-Az élet nem más, mint állandó kibontakozás…
A pillangó nem volt ennyire filozófus lény. Virágról virágra libbenve, itt is, ott is nektárt nyaldosva csak ennyit mondott:
-Az élet csupa nyalánkság és boldogság!
Lent a fűben a hatalmas szalmaszálat cipelő hangya ezt nem hagyhatta szó nélkül:
-Az élet csak munka és vesződség!
A frissen gyűjtött mézzel a kaptár felé siető méhecske ezt duruzsolta:
-Nem, az életben a munka és szórakozás váltogatja egymást…
Ahol ilyen bölcs dolgokról folyik a szó, onnan a vakond sem hiányozhat. Egy szóra kidugta hát a fejét a friss vájatból:
-Az élet a sötétség elleni állandó harc.
Össze is kaptak volna, ha az eleredő eső nem hűti le a kedélyeket. Az esőcsepp is el akarta mondani a maga bölcsességét:
-Az élet csupa könny, semmi más, csak könny.
És már úszott is a patakkal a tengerbe. Ott a hullámok hatalmas csapásokkal ostromolták a parti sziklákat:
-Az élet a szabadságért való sanyarú küzdelem… – mennydörögték.
Fenségesen körözött az erdő felett a sas:
-Az élet felfelé törekvés! – kiáltotta a magasból.
A vén széltől meghajlott nyírfa is bekapcsolódott most már a vitába:
-Az élet azt jelenti, hogy beadjuk a derekunkat a hatalom előtt…
Leszállt az éj. Hangtalan szárnycsapásokkal lebegve huhogta a bagoly:
-Az élet – kihasználni az alkalmat, ha mások alszanak…
De ezt már nem hallották a többiek. Az alvó erdő csendje borult a tájra.
A lakodalomról hazafelé tartó fiatalember, a sok tánctól fáradtan, levetette magát a fa alá, és mintha a pintyhez szólott volna, felsóhajtott:
-Az élet nem más, mint a szerencse hajszolása és a csalódások csapásainak elviselése…
Az ébredező hajnal ezzel keltette az alvó erdőt:
-Én, a hajnal, az új nap hírnöke vagyok, az élet pedig az örökkévalóságé.