Július áldó, forró melegén
megérett már a dús magyar kalász
s a szívünk – csendes, belső békéjében –
meghallja s érti az Úrnak szavát:
„Az aratásra készül a föld népe.
Már mindenfelé csengnek a kaszák,
Mért nem arattok, mért nem gyűl a kéve,
mért nem látom az aratók hadát?
Induljatok el, addig, míg nem késő,
míg el nem múlik, el nem száll a nyár.
Mert hogyha elszállt, többé vissza nem jő,
rá szívetek is mindhiába vár.
A magvetéstek már kalászba szökkent,
fel a munkára, akarjon a szív!
Aki akar, az soha el nem csügged,
az igazán jó és igazán hív.
Induljatok, mert érett a vetéstek,
senki ne üljön most már tétlenül,
veletek leszek és én megsegítek
minden aratót rendületlenül.
A világban most annyi a hitványság
és annyi a bűn, mint a tengerár,
a közönyösség az egekig ér fel,
az elhintett mag aratásra vár!”
Július áldó, forró melegében
az aratásra érett a kalász,
a szívünk csendes, tiszta belsejében
megérti, s teszi az Úrnak szavát.
„Urunk, köszönjük Isteni felséged,
amellyel megáldottad a vetést
és adtál nekünk igaz békességet
s az elhintett mag ím, kalászba ért.
Urunk, már gyűlnek, épülnek a kévék,
a szívek mélyén élni kezd a hit,
add nekünk lelked tiszta melegségét,
hogy kalászokból épüljön a híd,
amely összeköt minket országoddal.
S ha azon egyszer elindulunk majd,
adj nekünk rajta igaz dicsőséget:
a halálon, a poklon diadalt!”
Kárász Izabella
Kommentáld!