„Gyereknevelési tanácsadás” felnőttek számára

„Néha az időt visszapörgetném, bár

Emlékeim újraélhetném már.

Messze, mégis szeretném, ha egyszer

Újra, lehetnék gyerek még.“ (Punnany Massif)

Elnézem a metró közepén álló kiskölyköt. Figyelem, ahogyan egyre jobban kivörösödik az arca, taknyosodik az orra, gyűlik a szájában a nyál, csurog a könnye az arca két oldalán, és ordít mint a bivaly, mert az anyja elvette tőle a csokit. Az édességtől maszatos arcát a metrószerelvény plafonja felé fordítva bőg, és szemlátomást meg akar őrülni a csoki hiánya miatt érzett fájdalomtól.

Az utasok csóválják a fejüket, néhányan mérgesen néznek rá. Neveletlen gyerek, morogják, meg hogy hallgasson el, nem elég, hogy a metró hangos, még ez is...?! Én inkább mosolygok és irigykedem. Szörnyű napom volt, én is szívesen üvöltenék a metró közepén, nézném a plafont, hátha segít, de nem lehet. Nem illik. A normák és az etikett tiltja. Ha megtenném, nem lennék mi is? Fel-nőt-tes.

Pedig gyerekként én is sírtam az utcán. Mennyivel jobb volt utána, és nyugodtabb is lettem. Csak aztán annyira igyekeztem felnőni, hogy sosem sírtam, és ezzel együtt elfelejtettem a többi dolgot is, amit a felnőttek mindig elfelejtenek, mikor átlépik a gyerekkor küszöbét. Pedig lenne mit tanulnunk a metró közepén a csoki után bömbölő gyerektől.

Spontaneitás

A felnőttek egy idő után összenőnek a határidőnaplójukkal. Mindenhová magukkal viszik, ott leselkedik a hónaljuk alatt, vagy a táskájukban. Kinyitják, és mindent belejegyeznek. November 12., délután három óra, kötőjel, kávé Rékával. És mindezt már augusztusban! Ha kirándulni mennek, előtte két hónappal foglalnak szállást, megegyeznek minden apró kis részletben, aztán aszerint is történik minden.

A gyerekek spontának. Nincsen olyan könyvük, mint a felnőtteknek. Felkelnek, meglátnak egy csokit, elhatározzák, hogy megosztják Julival, felöltöznek, átsétálnak hozzá, és együtt falatoznak. Nem terveznek – cselekednek. Lehet, hogy Juli nincs is otthon, akkor inkább átmennek Petihez. Az is lehet, hogy Juli otthon van, együtt áthívják majd Petit, és játszanak valamit. Ebben van egyfajta szabadság, váratlanság, izgalom, amiről a felnőttek talán már el is felejtettek, hogy milyen érzés.

Néha, mikor szabadságot kapunk, félretolhatnánk a határidőnaplót, belepakolhatnánk a hátizsákba, felülhetnénk az első vonatra, és spontán leszállhatnánk valahol, hogy körülnézzünk. Sok élménnyel, kalanddal gazdagodhatnánk.

Azonban ahhoz, hogy a kalandot igazán élvezzük, további dolgokat kell megtanulnunk a gyerekektől.

Lassíts, láss, ne csak nézz!

A gyerekek képesek észrevenni a legapróbb dolgokat is, és örülni neki. Olykor leülnek az udvar közepén, s ha találnak egy bogarat, megfogják, elengedik, megfigyelik, tapsikolnak örömükben. Ha esik az eső, kirohannak a szabad ég alá, futkároznak, esőtáncot járnak, élvezik, hogy eláznak. Utána a napsütésben fürdőznek, és megpróbálják elkapni a napsugarakat.

A felnőtteknek az udvar egy terület, amin keresztül kell menni A pontból B pontba. A bogár egy idegesítő élőlény, amit ki kéne irtani. Az eső bosszantó dolog, mert elázunk, ruhát kell cserélni, az esernyőt meg kifordítja a szél. Inkább süssön a nap, de akkor meg túl meleg van.

Ugye milyen nagy a különbség?

A felnőttek mindig rohannak...

Fantázia

Gyerekként rengeteget fantáziálunk. Világokat találunk és építünk fel, képzeletbeli barátokat találunk ki, akikkel beszélgetünk. Úgy gondoljuk, a virágokban tündérek élnek, a koboldok meg a gombákban. A bogarak hátán lehet repülni, a tücskök hegedülnek, a nap pedig képes mosolyogni.

Ellenben a felnőttek azt mondják Antoine de Saint Exupéry pilótájának, a felnőttnek, aki még emlékezett, milyen gyereknek lenni, hogy amit rajzolt, az egy kalap, nem pedig kígyó, benne egy elefánttal.

„A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik“ – mondja.

Nyitottság, kíváncsiság

A gyerek örökké csak kérdez, ezzel néha megtépázza környezete idegeit. Vége-hossza nincsen a miért-kérdéseknek, s mikor a felnőtt azt hiszi, kielégítette a gyerek minden kíváncsiságát, újabb kérdéssel áll elő. A gyerek idegeneket szólít meg, faggat ki, beszéltet, ismerkedik. Minden érdekli, mindent tudni akar.

A felnőttek elmennek egymás mellett, zárkózottak, keveset beszélnek, pedig nem ártana jobban nyitni egymás felé, többet beszélgetni, érdeklődni, kérdezni.

Mutasd ki az érzelmeidet!

A felnőttek leginkább ezt felejtik el, mikor megszűnnek gyereknek lenni. Ha fáj nekik valami, elfojtják, ha boldogok, szolidan örülnek, ha lelkesednek, visszafogják magukat. Ezzel mérgezik magukat, stresszesek lesznek, és nem fognak tudni igazán megélni egyetlen mély érzelmet sem.

A gyerekek, ha beütik a térdüket, sírnak. Ha leszidják őket, bömbölnek, ha mérgesek, ordítanak. S ha boldogok, akkor alig lehet visszafogni őket.

Nincsen jobb a felszabadult nevetésnél, sírásnál, kiabálásnál. Az ember lelke könnyebb lesz, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb.

Ne érdekeljen mások véleménye!

Ahhoz, hogy képesek legyünk kimutatni érzelmeinket, az kell, hogy ne érdekeljen mások véleménye. A kisgyereket nem érdekli, hogy környezete „butának“ tartja a viselkedését. S bár bizonyos szempontból valóban nevelni kell őket, a felnőttek sokszor átesnek a ló túloldalára, gyakran túlságosan is meg akarnak felelni másoknak. Ez azonban önmaguk, egyéniségük elnyomásával, elvesztésével járhat.

Kreativitás

Gyerekként mindig kreatívak vagyunk. Minden kicsi fest, rajzol, hajtogat, barkácsol, művészkedik, próbálkozik azzal, hogy valamilyen módon kifejezze önmagát. A felnőttek elfelejtik ezt a képességüket, a munkájukban biztosra mennek, pedig olykor nem ártana kockáztatni, hibázni, kreatív, új megoldásokat kipróbálni, hogy előbbre jussanak a fejlődésben, önmaguk megismerésében, vagy munkájukban.

Örülj és mosolyogj!

Megdöbbentő, milyen kevés ember arcán látni ma szívből jövő mosolyt. A kisgyerekek arcán szinte a nap huszonnégy órájában ott ül egy kis pajkos vigyor, torkukból előtör a boldog sikkantás, a szájuk fülig ér, kivéve, ha éppen elveszik tőlük a csokit, mint a metróban a kisfiútól.

A kedves olvasó mikor nevetett és örült igazán, tiszta szívből utoljára? Mikor élte ki a kreativitását csak úgy, a maga kedvére? Mikor tett valami olyat, ami jól esett, és nem érdekelte mások megbotránkozó nézése? Mikor sírt úgy, hogy látta azt valaki, és nem szégyellte? Mikor beszélt egy vadidegennel, csak úgy? Mikor fantáziált utoljára? És mikor tette félre a határidőnaplóját pár napra?

Ideje elkezdeni...

Puha Andrea

baratno.com