A gyerekek az első életéveikben lenyűgöző fejlődésen mennek keresztül, hihetetlenül gyorsan és hatékonyan sajátítják el például a nyelvet, tanulnak meg eligazodni a környezetükben, az emberek között. Mindezt úgy, hogy folyamatosan általánosítaniuk kell. Ha a gőzölgő étel forró, akkor legközelebb nem nyúl hozzá, ha a cica mókás és puha, akkor a következő cicát is kergetni fogja. De vajon léteznek olyan elvek, melyek alapján általánosítanak a gyerekek?

Laura Schulz kognitív kutató a Massachusettsi Műszaki Egyetemen ezt a kérdést kutatja évtizedek óta.

Adott egy átlátszó doboz tele kék és sárga labdával, az utóbbiaknak nyele is van, akár egy csörgőnek. A 15 hónapos gyerek érdeklődve figyeli, ahogy a kísérletvezető egymás után három kék labdát emel ki a dobozból, és lelkes, hiszen mind sípol. Ezután a kísérletvezető a kezébe nyom egy sárga labdát. Mit tesz a gyerek? Megnézi, az is sípol-e. (Nem). A próbálkozás logikus: a kék és sárga labdák aránya látszólag egyenlő a dobozban, és eddig minden, ami onnan jött, sípolt – naná, hogy a sárgának is sípolnia kell. Na, de mi van akkor, ha a kutatók megkavarják a színarányokat? Most a kék labdából láthatóan kevesebb van a dobozban, vagyis a kék nem tipikus, nem jellemző eleme a doboz tartalmának. A kísérletvezető kezében zsinórban háromszor sípoló kék labda után a sárga labdával nem próbálkozik a gyerek, inkább nekiáll a nyelénél fogva lóbálni.

A 15 hónapos gyerekek tehát ebben a vizsgálatban úgy gondolkodtak, mint a tudósok: az általánosítás szempontjából számított nekik a minta. Ez alapján alakították ki az elvárásaikat, ez befolyásolta a viselkedésüket. Ha a kék nem jellemző, hanem különleges, kirívó elem volt a dobozban, akkor a sípolóképességét sem általánosították az összes labdára.

Az oktulajdonításhoz is megfigyelés kell
Amikor valamilyen problémával szembesülünk, mindig nekiállunk kutatni az okát: vajon rajtunk múlik a megoldás vagy nincs befolyásunk felette? Ahhoz, hogy ezt eldöntsük, kísérletezünk. Ha a befőttesüveget a pasim egy mozdulattal kinyitja, miközben én már percek óta szenvedtem vele, az nyilván az én bénaságom, gyengeségem. Ha neki sem megy, nyilván az üvegben van a hiba. Ez így elsőre nem tűnik bonyolultnak, de ha belegondolunk, ez a logika azzal jár, hogy számos lehetőséget futtatunk le az agyunkban, megfigyelésből, ministatisztikákból következtetünk a háttérben megbúvó okokra. És pontosan ezt teszik a gyerekek is már 15 hónapos korukban.

Schulzék következő kísérletében a gombnyomásra haladó játékot az egyik kísérletvezető mindig, a másik sohasem tudja elindítani. A megfigyelés után a gyerek is próbálkozik: nem megy. Látta, hogy volt, akinek működött, volt, akinek nem. Ha neki sem működik, mi a megoldás? Át kell adni a mamának, neki biztos megy majd. Inkább választják a gyerekek ezt a megoldást, minthogy a másik, ugyanolyan játékot próbálják megszerezni az asztalról. De nem így oldják meg akkor, amikor a két kísérletvezető közül mindkettő képes ugyan néha beindítani a játékot, de egyiküknek sem megy az összes alkalommal. A játék egyszer működik, egyszer nem. A gyerek próbálkozik, majd miután nem megy, nem anyuhoz fordul, inkább a másik játék után nyúl. Ebben az esetben tehát a 15 hónapos gyerek úgy dönt, hogy a játék a rossz, így keres inkább egy másikat.

Mindkét kísérletből kiderül, hogy a gyerekek a megfigyelt bizonyítékra alapozzák saját viselkedésüket, azok alapján döntenek. Még másfél éves koruk előtt képesek arra, hogy alapvetően eltérő stratégiákat alkalmazzanak minimális statisztikai bizonyítékok tükrében. Laura Schulz szerint ezek az eredmények elménk működéséről szólnak, arról, hogy milyen különleges műveletekre vagyunk képesek, hogy gazdag, strukturált tudásra tudunk szert tenni aránylag kevés információ alapján. A kísérletek azt mutatják, hogy az emberi elme már egész kisgyerekkorban csodásan működik, már akkor benne van, ami a tudományos gondolkozáshoz szükséges.