Mikor Jézus elmondta utolsó beszédeit, kiment tanítványaival a Kedron patakon túl, a Gecsemáné kertbe. Először kérte életében, hogy ezúttal ne csak önmagukért, hanem érte is imádkozzanak, de ők elaludtak.
   Kissé eltávolodva tőlük, titokzatos "rettegés" és halálfélelem fogta el Jézust. Megingott kezében a "keserű pohár", azaz kérdésessé vált előtte a keresztáldozat vállalása. Szenvedései annyira súlyosak voltak, hogy verítéke "olyan volt, mint a nagy vércseppek, amelyek a földre hullanak" (Lk. 22:44).

   
   Ettől kezdve az emberiség bűneinek terhe reá hárult, ezért döbbenetes változás állt be Jézus és az Atya viszonyában. Most teljesedett be Ésaiás jövendölése: "az Úr mindnyájunk vétkét őreá vetette" (Ésa. 53:6). Jézus a megváltási terv megváltoztatását kéri Atyjától. Hozzátette azonban: "ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied" (Mt. 26:39). Emberfeletti küzdelmében, amelyben először ízlelte meg az Atya távolodását, belehalt volna, ha nem jön egy angyal erősíteni őt. Jézus tudta, hogy Atyja szeretete nem változott meg iránta. Mivel a kárhozatra ítélt bűnöst is magára hagyja az Isten, ennek az utolsó próbatételnek az idejére meg kell szakadnia a mennyel való kapcsolatának. A képen az látható, hogy minden hitével az égre tekint, Atyjához könyörög. Imádságai egyre fokozódó megnyugvást tükröznek.
   A próbatétel az volt, hogy az ember iránti szeretetből némán, ellenkezés nélkül elszenvedje a kárhozat büntetését. Mindezt úgy kellett megtennie, hogy isteni hatalmát ne ragadja magához. Annyira kell szeretnie későbbi bántalmazóit, hogy értük is vállalja a megmentő áldozatot. Így kell megvalósítania az elképzelhető legnagyobb szeretetet. Mindezt Jézus Krisztus megtette. Ne csodálkozzunk, hogy ezt értelmünk nem tudja követni. A szeretetnek ezt a magasságát ember megérteni és felfogni nem képes. Ezalatt a tanítványok:
   
   Hanyatt a puha fűben
   aludtak, álmodoztak.
   Nem birtak fönnmaradni
   egy kurta óra hosszat -
   Míg arccal kőre rogyva,
   kegyetlen kőtenyéren
   olajfalomb-ezüstben
   ázott az Úr a vérben. ...
   
   Mert ez volt az az óra,
   mikor eláll a világ szívverése.
   Ez az az óra,
   mikor az őrség elalszik a strázsán.
   Ez az az óra,
   mikor a kés ízétől fölcsuklik a Bárány.
   És mi vagyunk azok az ácsok,
   akik keresztet ácsolunk magunkból,
   hogy legyen mire fölfeszítsék az Istent.
   
   (Rónay György: Olajfák éjszakája, részletek)