LEHETETLEN 
(Bódás János) 

Te azt mondod, hogy lehetetlen 
És leereszted a kezed, 
Csüggedt-fásultan belenyugszol: 
Ha nem lehet, hát nem lehet! 

Te azt mondod, hogy lehetetlen 
S befagy az ajkad, a szíved, 
Már alig mersz, s kihal belőled 
Minden nagy, hősi lendület. 
  
S miattad dúlhat itt a gazság, 
Fertőzhet a bűn, a kapzsiság, 
Hagyod, hadd rohanjon vesztébe 
Dühödt őrültként a világ. 

Hát mit tehetnék? Nincs hatalmam; 
Se szó, se vér, se könny, se jaj, 
Se ész, se fegyver nem segít már, 
Se ezer nábob, se arany... 

Legyen mi lesz... ha ég az erdő, 
Ki oltja el, s mit ér a gát, 
Ha a tenger kilép medréből, 
S őrültként dobálja magát? 

Lehetetlen, - hát lehetetlen! 
Méreggel, átokkal teli 
A világ, - szenny, láz, kelevény már! 
Lehetetlen megmenteni. 

Így szólsz, mert hitvány, nyavalyás vagy, 
S tapló van melleden belül. 
És nem tudod, hogy a hívőnek 
A lehetetlen sikerül! 

Szavára forrás kél a pusztán, 
A néma szól. a béna megy, 
Manna hull, a hegyre hág a tenger, 
Vagy a tengerbe lép a hegy! 

Szeretet lesz a gyűlöletből, 
A büszke megalázkodik, 
A kapzsi ingét odaadja 
S a káromló imádkozik! 

Vizen játhatsz, tüzön mehetsz át, 
Ha hiszel! - s mindez nem mese, 
Példák beszélnek, nézd, körülvesz 
A "bizonyságok fellege"! 

Higgy, és minden lehet! Ne ejtsd 
Le csüggedt-fáradtan fejed, 
Lehet béke, lehet bocsánat, 
Új élet, jóság, szeretet... 

Erő, fegyver, ész, pénz, ravaszság, 
Könyörgés, - semmi nem segít: 
De megmentheti a világot 
A legnagyobb erő: A HIT! 

VALAMIT NEM ÉRTEK
(Bódás János)

Régóta ismerlek már Istenem,
S egyre halkulnak bennem a "miért"-ek.
De homályos elmém bárhogy derül is,
valamit most sem értek.

Tudom, szereted minden művedet,
mert minden műved nagyszerű, remek.
Szereted a virágot, hisz színében
a mennynek színei tündökölnek.

Szereted a csillagot: tiszta, fényes.
A követ is: ház lesz, véd, menhelyet, ád;
a harmatot, a forrást: makulátlan,
s mert szótlanul terem, a füvet, s a fát.

Az állatot, mert törvényed szerint él,
s mint az ember, testvérbe nem harap;
a szitakötöt, fecskét sast, galambot,
méhet és minden zümmögő bogarat,

Mik a szivárvány száz színét ragyogják,
s himporuk, pelyhük, tolluk lágy, puha;
szereted a gyermeket, mert arcán
az ártatlanság égi mosolya.

Szép minden műved, hát hogyne szeretnéd,
Gyönyörködsz benne, mind, mind értem ezt!
De engem, aki szégyenedre válok,
ezt nem értem, hogy engem miért szeretsz?!