Rájöttem, mi teszi a kisfiamat olyan ellenállhatatlanul helyessé. A túlbuzgóság. Hogy olyan, mint egy nagyon rossz színész. Mint Joey a Jóbarátokban. Mindent túljátszik. Például vegyük csak az evést. Egy étkezés Misivel, komplett vígjátéki jelenet.
Minden elemét eltúlozza. Széles mozdulatokkal kanalaz, majd légvonalban nem a legrövidebb utat választva odamanőverezi a falatot a szájához. Aztán akkorára tátja a száját, mintha az egész etetőszéket be akarná kapni.
– Misi, meleg, meg kell fújni! – érkezik a szülői figyelmeztetés.
Misi erre becsukja a száját, egy jó nagyot csücsörít, és felfújt pofazacskóval, ahogy a szelet szokták a mesekönyvekben ábrázolni, tiszta erőből megfújja. Ha az ételnek van bármi kis íze – édes, sós, savanyú, csípős, vagy mellément a fújás és meleg maradt –, akkor Misi ezt egy túlzó grimasszal jelzi. Az egész pofácskája egy hatalmas fintorba torzul, mint egy gumiarcú komikusnak.
A következő pillanatban viszont megfeledkezik róla, hogy van valami a szájában, és egy éles váltással bambán szemlélődni kezd. Földeríti, hogy mi van elérhető közelségben, és azok közül mit lehetne megnyomni, vagy jobb híján csak ledobni a földre.
– Misikém, rágd meg! – érkezik az újabb szülői figyelmeztetés.
Erre aztán, mondanom sem kell, nagyon elkezd rágni. A rágás paródiáját adja elő. Buzgón csattogtatja a fogait, és közben büszkén pillantgat jobbra-balra. Várja az elismerést a közönségtől. Mondom, mint egy rossz ripacs.
Mikor épp nem ripacs, akkor viszont olyan, mint egy lelkes külföldi. Keveset ért, de semmiből nem akar kimaradni. Buzgón próbál alkalmazkodni a helyi szokásokhoz.
Például ha valamelyikünk köhög, Misi is elkezd köhögni. Gondolja, hogy most köhögni kell. Sőt, mivel amikor köhög, meg szoktuk veregetni a hátát, különösebb meggyőződés nélkül hátranyúl a kezével, és hátba veregeti saját magát. Ha itt ez a szokás, hát ez a szokás. Mit van mit tenni, ha az ember nem akarja, hogy kinézzék?
Ugyanígy, ha nevetünk valamin a feleségemmel, Misi is nevetni kezd. Fogalma sincs róla, hogy min nevetünk, lehet, hogy épp rajta, mert valami nagyon vicceset csinált öntudatlanul, de azért nevet ő is velünk, mint aki érti a viccet. Teljesen, mint egy külföldi.
Meg abban is túlbuzgó külföldi, hogy ha nem ért valamit, azért megpróbál rá véletlenszerűen válaszolni.
– Misikém, most a legóval játszunk, vagy a macskát egzecíroztatod? – kérdezem, mondjuk tőle.
– Jó – mondja Misi, és bólogat.
Szóval bármit csinál is Misi, ellenállhatatlanul helyes közben. Még akkor is, ha valami rosszaságot csinál, és rá kell szólni, hogy ez butaság. Ilyenkor a bűnbánó szerepét alakítja túlzón.
– Butaság! Szörnyű butaság! – ismeri be, ráadásul ezt (bevetve a ripacsok egyik legolcsóbb fogását) tájszólásban ejti. Amúgy palócosan. És persze francia vígjátékokat idéző, eltúlzott hangsúllyal.
– Butásaaag! – így mondja. – Szőnnyűűű butásaaag!
Lehetetlen haragudni rá.