Feltámadása után Jézus utoljára jelent meg az apostoloknak, és így búcsúzott el tőlük:
„Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnapon fel kell támadnia a halálból. Az ő nevében Jeruzsálemtől kezdve minden népnek megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni. Ti vagytok ezeknek tanúi. Én meg elküldöm nektek Atyám megígért ajándékát. Maradjatok a városban, míg erő nem tölt el benneteket a magasságból.”
Ezután kivezette őket Betánia közelébe, és kezét fölemelve megáldotta őket. Áldás közben eltávozott tőlük, és fölemelkedett az égbe. Ők leborulva imádták. Aztán nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Állandóan ott voltak a templomban, dicsérték és magasztalták Istent.

Lk 24,46-53

Elmélkedés:

Az Úrnak szüksége van rám
Egy Pápua Új-Guinea szigetén szolgáló misszionáriust meglátogat a rendi elöljárója. Érdeklődve hallgatja a bennszülöttek életéről szóló beszámolókat és járja végig a kis falvak egyszerű templomait. Szívesen beszélget a helyiekkel. Nem a messziről jött ember bölcsességével akarja elkápráztatni a helyieket és még jótanácsokkal sem igyekszik ellátni a misszionáriust, hanem inkább tanulni akar, tapasztalatokat szeretne szerezni. Maga is meglepődik azon, hogy az egyszerű emberek mennyire fogékonyak a krisztusi igazságra, örömhírre, és mennyire önfeledten tudnak ünnepelni a szentmisén. A látogatás során a misszionárius atya egyszerű lakását is megnézi. A szobát szinte uralja egy hatalmas kép egy szamárról. Mondja is az atyának: más misszionáriusok szobájában mindenhol nagyméretű kereszteket találtam. Mit keres itt ez a szamár? Az idős atya mosolyogva válaszolja: én vagyok a szamár, az Úr szamara. Életem során mindig azt tapasztaltam, hogy az Úrnak szüksége van rám és én örömmel álltam rendelkezésére.
A misszionárius története Jézus jeruzsálemi bevonulását juttatja eszünkbe, és ő is erre utalt, amikor püspökének a szamárról beszélt. Jeruzsálembe érkezése előtt Jézus arra kérte tanítványait, hogy menjenek be a városba, ahol találnak majd egy szamarat és azt hozzák el neki. Ha valaki megkérdezi őket, hogy miért viszik el a szamarat, akkor válaszolják azt, hogy az Úrnak van rá szüksége.
Krisztus missziós parancsát csak ezzel a lelkülettel lehet teljesíteni: az Úrnak szüksége van rám, miként egykor szüksége volt a jeruzsálemi szamárra. Ezt a lelkületet alázat és szolgálatkészség jellemzi. Az Úr parancsát olvassuk a mai ünnep evangéliumában, amelyet mennybemenetele előtt mondott tanítványainak: „Az ő nevében Jeruzsálemtől kezdve minden népnek megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni.” Jézus befejezte földi küldetését, teljesítette mindazt, amire az Atya kérte. Engedelmes, mindhalálig engedelmes szolgának bizonyult, aki ilyen módon is példát mutat minden követőjének, nekünk is, hogy milyen lelkülettel érdemes Istent szolgálnunk. Soha nem kereshetjük önmagunk dicsőségét, hanem az Egyház szándékának megfelelően kell tanúságot tennünk Isten szeretetéről. Jézus nem csupán apostolait és egykori tanítványait kéri a tanúságtételre, hanem bennünket is. Jézus felszólítása minden keresztény embert arra indít, hogy elinduljunk a másik ember felé és találkozzunk vele. Isten szeretetét, a megváltás örömhírét visszük nekik és az üdvösség útját szeretnénk megmutatni. Mennyire csodálatos, hogy Isten munkatársai lehetünk ebben, mert ő megbízik bennünk és számít ránk. És mennyire csodálatos az, hogy amikor találkozunk a másik emberrel, akkor benne magát Istent ismerhetjük fel! A világ felé elindulást és az önmagunkból való kilépést egyaránt jelenti ez. Ha önző módon magunkba zárkózunk és csak önmagunk világának megvédésére törekszünk, akkor aligha közvetíthetjük Isten szeretetét. A másik emberrel való szeretetteljes találkozás Istennel egyesít minket, mert ahol megvalósul a szeretet az emberek között, ott jelen van Isten.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Földi küldetésedet befejezvén visszatértél a mennybe, az Atya közösségébe, s ezzel megmutattad, hogy hová vársz bennünket. Megígérted, hogy elküldöd a Szentlelket, aki megerősít minket a tanúságtételben. Várjuk Szentlelked eljövetelét, aki megtanít bennünket arra, hogy az Egyház tagjaiként az evangélium örömhírét terjesszük a világban. E küldetésünk teljesítése közben sem feledkezünk el végső célunkról, azaz arról, hogy a mennybe jussunk.