Élt valaha valahol egy jólelkű fiú. Elérkezett a nap, hogy elhagyja a szülői házat. Apja, Daszkülosz ekkor adott neki egy hatalmas zsákot, amelyet maga font szürke posztóból, majd arra kérte, hogy mindig, amikor egy nyílvessző éri háza falát, vegye ki, és tegye a zsákba.
- Amikor megtelik a zsákod, gyere vissza hozzám - mosolygott a fiára.
A fiú, Kreón szorgalmasan gyűjtötte a nyílvesszőket, ügyesen ki is húzta valamennyit háza téglái, fagerendái közül. Zsákja hamar megtelt, ekkor hazatért apjához.
- Nos, vannak már nyílvesszőid, gyermekem?

- Akadnak szép számmal... itt vannak mind a zsákban - mutatott a bántás nyilaival telt szürke posztóra. Daszkülosz vállára vette a zsákot, és átkarolta fiát:
- A folyóhoz megyünk.
Kreón csodálkozott nagyon. Úgy tudta, a közelben egy sebes vizű, szédületes sodrású folyam hömpölyög csupán széles medrében, az, amelyiktől gyermekkorában mindig óva intette az apja.
Amikor a folyóparthoz értek, hatalmas zöld hullámokkal, mélylő örvényekkel száguldott a víz tova.
- Most nyisd ki a zsákot, gyermekem, és mindent, ami benne van, az utolsó nyílvesszőig hajítsd a folyóba. Kreón úgy tett, ahogy az apja kérte, miközben minden nyílvesszőtől kedvesen elbúcsúzott:
- Könnyűvé teszem a szíved, engedd szélnek a haragodat - mondta az elsőnek. - A barátom voltál, és az is maradsz, bármit gondolsz kettőnk kapcsolatáról, baráti szívemen ez nem változtat - és behajította a hullámok közé a másodikat.
- Azt hitted, nem szeretlek, pedig te szerettél másként engem - és megszabadult a harmadiktól is.

Így ment ez egészen addig, míg az áldott apai kéz által szőtt szürke posztózsák ki nem ürült. A nyílvesszőket vágtatva sodorta el az áradat, meg sem állt velük a homályos láthatatlanságig és az emberi ésszel elképzelhetetlen időtlenségig... És a nyílvesszők a helyükre kerültek az időtlenségbe és láthatatlanságba.
- Van még valami a zsákodban, fiam? -- kérdezte Daszkülosz.
- Egy levél... de azt megtartom magamnak.
- Levél? És nyílvesszővel írták? - kérdezte, miközben mosolyogva tekintett gyermekére.
- Az mindegy... nem te tanítottál arra, hogy a szeretet mindig szeretet marad?
- Jól van, akkor akár haza is mehetünk - és szívükben a szeretet nyugalmas békéjével hazatértek.
Otthon az apa így fordult fiához:
- És a ház falával mi lesz, gyermekem? A lyukakkal, melyeket a nyílvesszők ütöttek rajta?
- Ó, apám, már nem emlékszel, mire tanítottál? Aki képes önmaga felett uralkodni, egy egész világ felett uralkodik.
- Helyesen mondod... de a lyukakkal mit tettél, hogy ne fújjon be rajtuk a szél?
- Hiszen azt is tőled tanultam: nem mindegy, "hogyan" szépítem a házat.
- És hogyan szépítetted? - kérdezte simogató hangon az apja.
- Nem maradt egyetlen repedés sem: könnyek helyett mosolyból szőttem egy varázsigét.
-Varázsigét?
- Ó, igen, a varázserejű gondolat nyomán minden jóra fordul... erre is te tanítottál, jóságos apám...
- És jóra fordult?
- Hát persze... Nem te mondtad azt is, hogy a gondolatnak teremtő ereje van?
Miután kiszedtem a nyílvesszőket a repedezett ház falából, arra gondoltam, ismét épen áll a ház...
És láss csodát: a ház valóban épen áll.

(Tatiosz: A szeretet ereje c. könyvből)

Üzenet: "Minek oda kerítés, ahonnan a kerítésen át is ellátni a hegyekig és a tengerekig?"