Tavasz van végre, s a világ újra éled.
Egykor a hősök szíve lángra gyúlt.
Drága hazám, újjá született néped!
Nem lehet bilincs többé a gyáva múlt.

Petőfi lelke életre kelt egy álmot,
elképzelt büszke, szabad, magyar hazát.
A nép szíve, egy új ütemre váltott: 
s együtt dobogva biztatta önmagát.

Mint vad folyó, mely áttöri a gátat,
mely minden rosszat, végképp szertetép.
Egy büszke nép, melyben rég nincs alázat,
úgy dönt, a hazug korból már épp elég.

Ottkünn a tavasznak napja ég.
Jaj, nem tudok én fölkelni még!
Lelkemben zsibbad a gyönge vágy
bús testemet marasztja az ágy.
Bénult akarásom csak kesereg!
ó, régi tavaszi reggelek!
Madárfütty, tervek, rebbenő szárny
friss kávé illata, templomárny
diákos friss ész, jó tanulás
nagy reggeli séta, elindulás
ó, versek, versek víg üteme;
ó, játszi munka szent öröme!

 A jó Isten szeret, – megteremtett téged,
s tudd, hogy nincs határa a szeretetének.
Ő, amit kérsz tőle, neked fogja adni,
s hidd el megérdemled! Akard elfogadni!
Ne kétkedj magadban, mert mindig azt teszed,
ami épp a legjobb, amit diktál eszed.
Lehet a döntésed, később majd megbánod,
tanulásra épül az egész világod.
Ám jó Atyád kegyes, s hibád megbocsátja,
imád meghallgatja és valóra váltja.
Figyelj, ha imádat Őhozzá intézed,
sose gondolj rosszra, mert abban lesz részed.

Weöres Sándor: Tavaszköszöntő

Sándor napján megszakad a tél,

József napján eltűnik a szél,

Zsákban Benedek

Hoz majd meleget,

Nincs több fázás, boldog, aki él.

Már közhírré szétdoboltatik:

Minden kislány férjhez adatik,

Szőkék legelébb,

Aztán feketék,

Végül barnák és a maradék.

Rákos Sándor: Három vándor

Baktat három vándor:

Benedek, József, Sándor –

elől megy Sándor,

Sándor után József,

József után Benedek:

ők hozzák a meleget!

A szeretetről írom versem,
szívedhez, szívből küldöm én.
Szeretném, hogyha megváltozna
minden rossz itt, e földtekén.
Úgy szeretném, ha hinnél benne,
kitárnád te is szívedet,
szeretném azt, hogy te is érezd
mit is jelent a szeretet.
Mosolyból mindig bőven mérnénk,
felvidítva a lelkeket.
Nem várnánk semmit viszonzásul,
- ez, mit az ember megtehet.
Éltünk végéig fényben élnénk,
Napunk varázsa hullna ránk.

Néha…
Ki kellene bírni még jobban a napokat
mikor semmi hír felőled és csak tapogat

valami napsugár… és játszik a hajammal
de kit érdekel? hogy cicázik a harmattal
a fény mikor a te-hiány topog idebent
a szívemben… még zörög mit néz egy idegen
szempár hogy menjek felé… nekem ez nem való
hogy itt rád várok ez nem lesz soha megálló
neked nem én… csak amolyan átszálló vagyok
kitől lesz néhány jó perc… rég megbeszélt dolog:
én nem… ki kellene bírni amennyit mérsz rám
mert a városodban is összebújnak a fák
mint itt ezen az utcán melyen botladozom
sántán felbukom… egy te-hiányos nappalon

ma nincs hír felőled a szorongás fojtogat
tanulom kibírni még jobban a napokat.

Az számít, ki szeret – téged. Nem az a fontos, aki arcával mosolyog csak Rád, az a fontos, aki lelkével teszi. Nem az számít, aki mindent tud rólad, az számít, aki szívedet ismeri. Nem az a fontos, aki szemével néz téged, csak az, aki szívével lát. Ne törődj azzal, aki csak kapni akar tőled, azzal foglalkozz, aki adni is akar. Nem az a fontos, aki a hiányt nézi benned, csak az, aki kincseidet látja. Ne azzal foglalkozz, aki saját képére akar formálni…csak azzal, aki a sajátodra.

Oly jó ilyenkor este már,
mikor az izzó nap leszáll
s a csillag csillog csak nekem.
Elgondolom az életem.

Ami elmúlt és ami lesz még,
mit rég megúntam s amit szeretnék,
messziről nézem és nyugodtan,
ami után egykor futottam.

Mire az izzó arc lehül,
a szív is békés lesz belül.
Öröm, kétség oly messzi cseng
és jól esik az esti csend.

Jó így mégegyszer szemlehúnyva
mindent végiggondolni újra,
a lélek könnyű, mint a pára
s csend van. Elalszunk nemsokára.

Várnai Zseni : Csodák csodája 

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz. 

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél. 

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

A Király kopogtat, zárt szívek ajtaján,

reggel, délben, este, vagy a lét alkonyán.

Királyi személye, még ma sem népszerű,

hagyjon nékem békét, harsogja kétszívű.

Való igaz, hogy mi: ráutaltak vagyunk, 

Tőle függ életünk, új évünk, új napunk.

Kevélyen hordozzuk, Urunk arca mását,   

önzésünk, elnyomja, lelkünk sikoltását! 

Jézus segítene, szíve szán bennünket,

leoldaná rólunk, bűnbilincseinket.

Ő nem tör ránk ajtót, mint Király: csendbe vár, 

fordul e, a kilincs, szívünk zárt ajtaján.

Ne rettenj meg!

Ne rettenj meg rémhírek hallatán,

ha meginogni látszik a világ,

hűséged mindenkor legyen szilárd,

bizalommal állva hit talaján!

Jönnek szomorú, gyötrelmes napok,

reng a föld, s hallasz hírt háborúkról,

jönnek ámító, hamis Krisztusok,

tarts ki, menj tovább igaz utadon!

Ha mindenütt hangzik az igaz szó,

mindenki előtt tárul a titok,

nem jön a vég előbb, majd csak akkor.

Nem megsemmisülés, kezdet a vég!

Új ég – új föld születik vajúdón,

mi túl van az ember képzeletén.

Nézzétek csak, mit hoz a szél,
nem akármilyen falevél:
nem itten hullt le a fáról,
gólya küldi Afrikából.

Gólya küldi a levelet,
szél leejti falu felett,
füstölgő kémény felkapja,
gólyaírást elolvassa.

A levélben mi is lehet?
Elmondom én, figyeljetek:
,,Megérkeztem Afrikába,
örök napsütés honába.

Mégis, mégis csak azt várom:
az idő tavaszra váljon,
kis falumba visszatérjek,
kéménytetőn rakjak fészket."

BÓDÁS JÁNOS: DICSÉRET
Meghódolok Uram előtted.
Hatalmad látom, ismerem.
Neked köszönhetem, hogy lettem:
Te vagy teremtő Istenem.

A jó Isten szeret,

– megteremtett téged,
s tudd, hogy nincs határa

a szeretetének.
Ő, amit kérsz tőle,

neked fogja adni,
s hidd el megérdemled!

Akard elfogadni!
Ne kétkedj magadban,

mert mindig azt teszed,
ami épp a legjobb,

amit diktál eszed.
Lehet a döntésed,

később majd megbánod,
tanulásra épül

az egész világod.

 Tizennyolc-húsz fokos hideg
volt idefönt a hegyvidéken.
Már azt hittem, ezen a télen
kipusztulnak a verebek.
Napok óta egyet se láttam.
S mi történt tegnapelőtt? Ebéd
után egy kevés maradék
volt még a tálban,
csak pár falat, de mégis étek:
eltenni kevés, kidobni vétek.
A cica kényes, nem eszi meg.
“No, majd megeszik a verebek!”
Azzal egy kis tálkára véve
kitettük a balkon közepére
a hóba.
Nem történt semmi perceken át.
Aztán megrebbent egy bokorág,
s gyanakodva
kidugta fejét,
és szétnézett egy kis veréb.

Minden, mi régen bánt, csak múltbéli teher,
cipeled a súlyát, s a lábadról lever,
és tudod az ember, ha a földön hever,
nem emeli lelkét, csak újabb bajt kever.

Ám, ha a terhedet letennéd, mint követ,
látnád, minden rosszat egy-egy öröm követ!
Virágos jókedvből ültetnél egy tövet,
s te lennél mostantól a mosoly nagykövet.

Ezután mindennap ültetnél egy párat,
s látnád, hogy a lélek örülni nem fárad,
építhetnél kunyhót, mosolyokból várat,
s látnád: – a boldogság, többé sose várat.

Isten galambjai

Isten galambjait is meg kell etetni!
Minden teremtményét érdemes szeretni.
Mert a szív-szeretet, jól esik szívemnek,
ezért szórok magot a sok nincstelennek.

Tudod, a világunk is sokkal szebb lenne,
ha önzés, irigység a lelkekből kiveszne.
Hisz van annyi étel szerte a világon,
juthat mindenkinek, és én nem sajnálom!

Mire jó a kincse, annak aki gazdag,
ha csak összegyűjtik, senkinek sem adnak?
Minek is gyűjtenek mesés gazdagságot,
ha éhezni hagyják, majd a fél világot?

Isten galambjai

Isten galambjait is meg kell etetni!
Minden teremtményét érdemes szeretni.
Mert a szív-szeretet, jól esik szívemnek,
ezért szórok magot a sok nincstelennek.

Tudod, a világunk is sokkal szebb lenne,
ha önzés, irigység a lelkekből kiveszne.
Hisz van annyi étel szerte a világon,
juthat mindenkinek, és én nem sajnálom!

Mire jó a kincse, annak aki gazdag,
ha csak összegyűjtik, senkinek sem adnak?
Minek is gyűjtenek mesés gazdagságot,
ha éhezni hagyják, majd a fél világot?

 Kopasz már fa ág
búsan csivitel madár
Egyedül dalol,
Elhagyta öt a párja
bánat dalát kántálja

Havas reggelen
Piciny pintyőke kopog
Ablak párkányán
Fázik a kemény télbe
Eledel után kutat

Vörös horizont
Lebukik a tűzgolyó
Naplemente jő
Bíborvörös ég alja
Jő estnek birodalma

Sok kis apró fény
tárul fel égi világ
Vénusz csillaga
Nagy medve sziluettje
A végtelen Tejúton

Itt lent is eljött
Sötétség birodalma
Itt-ott felgyulladt
Már a színes esti fény
Faháznak ablakába

Megfagy a rózsa az ágán,
csók jege álomra bénít.
Hallod a szélzene hárfán?
Jéghideg hófalat épít.

Fátyolos égen a Holdat,
udvara fénybe takarja.
Jégesőt és havat hordat,
szél ölelését akarja.

Izzik az alkony a télben,
fényfelhők vízre csorognak.
Szikrázó pelyhek a légben,
víg-buja táncba forognak.

Ki jelen vagy a tűzben és a jégben,
Csillagok közt és bányák mély ölén,
Sötét árnyékban, fénylő napsütésben,
Madárdalban és kis gyermek szemén.
Ki igazgatod sorsok fordulását,
Romokból építsz boldog holnapot,
Hozzád küldjük ma szívünk imádságát
Uram, ne hagyd el árva magyarod!

Ne hagyd el őket, akik téged hívnak
A mélységből kiáltva szent neved.
Megváltást váró rongyos rabjaidnak
Add meg, Uram, a napi kenyeret.

Puha a csend és béke, a nyugalom,
Ehhez a hófehér paplan, puha alom.
A fák deresek, mintha őszülnének,
Az őzek fázósan, félve körülnéznek.

A táj szép, de jeges a lehelete,
Fázik az őz és őzgida gyereke.
Az élőlény nyoma recseg a hóban,
Fák és bokrok összehúzódnak fázósan.

Téli álmot alszik medve és mások,
Egy levél nélküli fán varjú károg.

A nagyszülők szeretetét felülmúlni nem lehet!
Bölcsességük jóra tanít minden apró gyereket.
Szeretettel pátyolgatja, van ideje játszani,

felnőttnek már igazából Ő sem akar látszani.
Tanult régi hibáiból, s jóvá tenni van oka,
gyakorlatban érlelt tudást kap tőle az unoka.
Sokan hiszik, – elkényeztet – pedig életre tanít,
s nem akarja, más élje meg, rég elvesztett álmait.
Így hát, amit Ők adhatnak, felülmúlni nem lehet.
Kincset adnak a jövőnek: úgy hívják, hogy SZERETET!

Vedd csak körül őket óvó két karoddal!
Csitítgasd lelküket este szép daloddal!
Mosollyal melengesd, szeretet zenével!
Amit kapnak tőled, azzal más nem ér fel.

Öleld körül őket, óvjad, ez a dolgod!
Gyermekkoruk tőled, általad lesz boldog.
Tanítgasd a létet, készítsd fel a jóra!
Mindig szükségük lesz az anyai szóra.

Gyógyítsd a sebeket, tápláld pici lelkük,
figyeld, hogy a jövő, hogy fejlődik bennük!
És ha kifejlődtek, mint nyíló virágok,
engedd el  kezüket, lássanak világot!

Vidám szemében fény ragyog.
Azt súgja: – Én a fény vagyok!
Mosolya árad szerteszét.
Ennek a lánynak lelke szép!
Engedd mosolyát hatni rád,
legyen vidám a nagyvilág!
Mosoly vegyen körös-körül,
s figyeld a szíved, mint örül.
Ne tartsd magadnak, add tovább,
e kedves lányka mosolyát!
Szemen, szíven és szájon át,
engedd a mosoly szálljon át,
s érintse meg a szíveket,
örüljön mind, ki itt lehet!

Aranyosi Ervin:  Szilveszterkor

Engedjük el ezt az évet,
hozott rosszat, hozott szépet.
Az újat kezdjük tiszta lappal,
legyél boldog éjjel-nappal.
Kísérjenek szép emlékek,
amik szíved mélyén élnek.
A jövőtől újat várok,
boldog új évet kívánok.

Aranyosi Ervin © 2009-12-31.

 B.Ú.É.K. Földi kincset nem adhatok, küldök égi csillagtáncot, álmot, mosolyt, simogatást. Angyaltól ne várj mást. Köszönöm a barátságod remélem örökké tartani fog.

 Csillagfény - gyertyafény

karácsony estéjén

Öröm és békesség,
tündöklő fényesség.

Fenyőfa, ajándék;
cukorka, sok játék...

Asztalon friss kalács,
illata mily csodás!

Kis fiúk - kis lányok,
minden jót kívánok!

Van a csoda. Karácsony csodája. Amire várunk. És ami teljesedik. De ez a csoda nem a színes szalagokkal átkötött dobozokban rejlik. Nem a feldíszített zöld fenyő alatt találod. Ezt a csodát másutt kell keresni, másutt lehet megtalálni.

 Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.Minden ember   Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban
A Messiás
Boldogságot szokott hozni. A templomba
Hosszú sorba'
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban                                                                                                
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

Ha én betlehemi

Pásztorgyerek lennék,

Karácsony estéjén

Jászolához mennék.

Ha volna egy szelíd,

Szép fehér báránykám,

Azt is odavinném,

Azt is odaszánnám!

Gyorsan letérdelnék.

Milyen jó is volna!

Angyalok éneke

Gyönyörűen szólna…

Talán egy kis angyal

Kezemen is fogna…

Megtartó Úr Jézus

Rám is mosolyogna!

De én nem lehetek…

Miért is nem lehetek

Betlehemi nyájat

Őrző pásztorgyerek?

Magyar földön járok…

El is múlt az régen,

Hogy az a szép csillag

Ragyogott az égen!

Mikor kezed, lábad úgy fáj, majd leszakad,
A hátad meggörbül az élet súlya alatt.
Mikor bajodról tudsz már csak beszélni,
Azt kérded magadtól: Érdemes még élni?
Ha zimankós télben kicsi szobád hideg,
Ha sok ismerős arc mind fásult és rideg
Ha a vérnyomásod naponta kell mérni,
Megint csak azt kérded: Érdemes még élni.
Amikor nem bírsz már el egy üres szakajtót,
Amikor napokig nem nyitnak rád ajtót,
Mikor a holnaptól rettegve kell félni,
Újra csak azt kérded: Érdemes még élni?

Vagy egy egész világ? Nem tudom!

Körülöttem forrong minden! Vitázó politikusok, választásra készülnek,
jót akarnak, dicsérik magukat és szidják egymást. Kapzsi bankárok
által felhergelt, fölösleges üveg gyöngyök után futkosó, kapkodó
emberek kiabálnak, vagy tanácstalanul néznek maguk elé értetlenül. És
itt vannak a naponta megfagyó hajléktalanok, a harcot a hitelek súlya
alatt feladó vállalkozók, a munkanélküliek és az olcsó termékeket
reklámozó médiák.

Jőjjetek Krisztust dicsérni,
bízó szívvel hozzá térni,
énekekkel zengve kérni,
Krisztus népe, jőjjetek.

Bűn, pokol már búban éljen,
ördögöt hadd ölelje szégyen,
üdvösségünk szent ölében
már levetjük mind a bút.

Küldte Őt az Úr kegyelme Öröklétre,
győzelemre, hogy szívünket felemelje
boldogságos ég felé.

Irgalommal szánva minket,
nagy jósága ránk tekintett,
s ördögcsalta bús szívünket
mennymagasból látni jött.

Áldott óra, boldog óra,
nagy hitünknek meghozója,
ajkunk zengő hálaszóra nyílik
édes Jézusunk.

Jézus, te is születtél,

Milyen fiú lehettél?

Verekedni szerettél?

Hát mosdani?... Vagy jobb voltál

Minden földi gyereknél?

Hát zöld egrest ettél-e

Egészséged vesztére?

Fáról sokszor estél-e?

Kék foltokkal rakva hányszor

Értél haza estére?

Panasz is volt néha rád?

Ne szomorítson a vád:

Ha elszakadt a ruhád,

Vagy valamit összetörtél,

Kiporolt-e jó anyád?

Ó, te égi, tiszta fény,

Követni mernélek én,

Szakadékok peremén,

Ha tudnám: te is így kezdted,

Gyermekként, akárcsak én.

 Adjonisten Jézusunk, Jézusunk!
       Három király mi vagyunk.
     Lángos csillag állt felettünk,
     gyalog jöttünk, mert siettünk,                                                                                                          
     kis juhocska mondta – biztos

 itt lakik a Jézus Krisztus.
          Menyhárt király a nevem,
          Segíts, édes Istenem.

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

 Ha már lehullt a hó
s fekete földünket befödte,
hogy' szállott gyermekálmok röpte
a fényes ég felé,
az égi trón elé...
De Téged nem talált meg.

Az égi gyermeket kereste,
akiről, ha leszáll az este,
csodálatos mesék borulnak,
vágytól égő gyermekszívekre.
Az égi gyermeket kereste
és nem talált rád, nem ismert meg...
Hiszen Te nem vagy többé gyermek.

Szétfoszlottak a régi álmok,
meghaltak a mesék.
A karácsonyfa lángjait
oltogatták hideg szelek...

 Mit adhatnék? Nézz körül, amit itt
Látsz, mind a tiéd. Nyúlj érte,
Ami tetszik, vedd el. Nem tőlem kapod.
Semmit nem találsz, ami ne lenne rég
Saját tulajdonod. Amit elveszel,
Nem tőlem: a magadéra ismersz.
Hogy ez kettőnket összeköt? Hagyjuk.

Amit adhatnék, úgysem adhatom.
Ha valami megkülönbözteti
A tiédtől, ami az enyém,
Az a másféle tapasztalat.
Ami rátapadt. Az pedig át nem adható.
Használd hát, amit jónak látsz,
Ne félj, hogy kifosztasz, nem lehet.

 ...... ....... Ezt a verset egy idős asszony írta, aki hosszú Évekig Skóciában egy öregek otthonában élt. A nővérek, az ápolók, de még az orvosok is zavartnak tartották. Halála után találták meg Ezeket ...... ..............a sorokat.

...... ........Levél az ápolónőhöz...... .........

Lát engem nővérke?
Amikor rám néz, azt gondolja:
mogorva öregasszony, lassú,
mindenben bizonytalan, zavart tekintetű,
aki mindent lepecsétel, Amikor eszik,
nem felel, Amikor maga elégedetlenkedik,
aki nem veszi észre, hogy
fogytán a kedve, ereje.

Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,
Megkopott már, nem cserélhetem újra!
Az idő elszállt, csak emlékeimből élek,
Sírva, kacagva néha még visszanézek.

Mit tettem Én, mennyi jót, vagy rosszat,
Isten még milyen feladatokat oszthat?
Öreg szívem életem vén hegedűként húzza,
Megkopott, lassan elpattan már minden húrja.

Legnagyobb kincs, mit életemben kaptam,
Öt szép gyermek, kiknek Életet adtam.

A kislány ott áll a rendelőben.

A furcsa gépek mintha mind őt lesnék.

S a doktor bácsi már be is ültetné

Abba a félelmes nagy székbe:" Tessék!"

Nem, még nem ül le. Kijelenti bátran,

Hogy előbb kettőt kérdezni szeretne.

"Halljuk!"- mosolyog rá a doktor bácsi,

Hiszen ő mindig kész a feleletre.

  "Értesz-e a fogakhoz?" - tudakolja

Kis Piroska ötéves bölcsességgel.

"Ó, hányat találsz akit én kezeltem,

Kis barátaid közt, ha széjjelnézel!"

"Ott a Sárika, Jancsi.

Szeretnék énekelni Néked,
Uram, nyisd meg ajkamat,
hogy szent legyen mindig az ének,
amely szívemből felfakad.
 
Hadd zengjem, el, hogy százszor áldott
keresztednél ki megpihen,
hadd zengjem el, hogy megtalált ott
s békére lelt az én szívem.
 
Szeretném énekelni másnak
hogy Néked énekelni jó,
hogy életünk bús lázadás csak,
míg el nem ér az égi Szó.
 
Azt zengeni, a Szót a Szódat,
mely életet adott nekem!
Szeretnék énekelni Rólad
halálig engedelmesen.
 
Szeretnék énekelni Néked
folyton, ameddig itt leszek,
szeretnék hangot adni, szépet,
mikor lelkemhez ér Kezed.

Tudod, mikor tegnap, “zöld erőben” jártam,
szana-szerte szórva levelet találtam.
Nagyon szépek voltak, vörös, sárga, barna,
s mintha mind én velem, eljönni akarna.
Szedegetni kezdtem – először csak egyet,
– aztán észre vettem egy szebb, színesebbet.
Csodás szépségükkel szinte megigéztek,
s beszéltek is hozzám: – vigyél haza, – kérlek!
– De hát sokan vagytok, s kicsi a lakásunk,
akkor sincs elég hely, hogyha gödröt ásunk.
Kénytelen-kelletlen választanom kellett,
s ezerszín levéllel fedtem be a kertet…

Aranyosi Ervin © 2014-09-29.