Nap leszek, sugárzó reggeleken.

Vörösben játszó mesés csoda.
Ott leszek minden napkezdeten,
s leszek estéid bíboralkonya.
Langy eső leszek nyári délután.
Simogatom borongós homlokod,
mosdatlak tikkasztó hőség után,
aszályban, lásd, enyhülést hozok.

Mezőkön fű leszek lábaid alatt,
lágyan bársonyos, simogató.
Kacagón csiklandozom a talpadat.
Ágyad leszek: selymes, nyugtató.
Zöld lombok halk susogása leszek,
cirógatlak, mint az esti szél.

Elmúlt már az ifjúságod
Itt van életed alkonya.
Ne gondolj az elmúlásra.
Ne add fel soha!

Tartogat még az élet szépet
Még, ha lassabb is már a lépted
Gyönyörködj kerted virágában
Fürdőzz meg a Napsugárban.

Nézd, hogy növekszik egy kisgyermek.
Tanítsd meg , mire csak lehet
Ha tovább adod a jót és szépet
Már nem volt hiába élted!

A reményt , ne add fel soha,
Hogy sorsod nem lesz mostoha.
Ha elérkezik az utolsó óra
Mosolyogva indulj a Nagy Útra.

Nyár van, színek és fények varázsa,
forró szél ringatta lomb közibe
aranyló napsugár villanása,
áradó június fény-özöne.

Bárányfelhők a horizont szélén
fehér hegyvonulatot formálnak,
a tiszta égbolt ragyogó kékjén
bűvölő, mesebeli formákat.

Szőke határ, szőke búzatáblák,
tűző nap érleli az életet.
Szél lengeti sok - sok dús kalászát,
közel az aratás, ígéretes.

Bőkezűen szórja az ég Ura,
s mosolyog millió asztagára.
Igazságosan elosztva jutna
kenyér minden ember asztalára.

IGEN ! VAN MIT MEGKÖSZÖNJÜNK MINDEN REGGEL ÉS ESTE.

Életed percei serényen peregnek,
Nem törődsz vele, száma tömérdek.
Mintha a tieid nem közte lennének,
Vársz egyre, remélve új eseményeket.
S egyszer csak gyermeked már nem gyermek,
Ne babusgass annyit anya, kérlek!

Pedig ehhez szoktam, kis kéz nyúlt felém,
Itt vagy anya? Gyere egy kicsit mellém.
Hol a cumim? a macim? A zsepim?
Rosszat álmodtam, dörög és villámlik,
Maradj itt, mert akkor, a rossz elmúlik.
Kérlek anya, babusgass egy kicsit!Máskor iskolából haza jövet,
Panaszkodtál, fáj a torkod s a fejed,
Lázas szemeid bágyadtan néztek fel rám,
Ugye meggyógyulok Édesanyám?

Amikor már nagyon fáradt leszel,
és nagyon céltalannak érzed a sorsodat:
egyszerre csak érted üzen a a zöld erdő.
Először csak egy kis szellővel,
mely csak úgy végigsurran melletted az utcán.
Fenyőillatából már alig érezhetsz valamit,
de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:
- Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák. . .
illatukat neked gyűjtik a rét virágai.

 Vigyázd édesanyád, addig, amíg lehet,
mert eljön az a nap, mikor már nem teheted meg.
hisz az anyák sem birtokolják azt az örök életet,
amely nem róna szívükre halálbélyeget.
Tudod, az édesanyák csak néha könnyeznek,
mert elfojtják fájdalmukat, mibe belevéreznek,
elfojtják mindazért, hogy gyermekeiknek
sosem okozzanak gyászos-perceket.
Az édesanyák mind-mind ilyen áldott emberek,
akik keservet és könnyet mélyre temetnek,
csak azért mert jól tudják, hogy eljön az a nap,
mikor vesztett hősként ők is porba hullanak.

Kun Magdolna: Szeretnék egy meseerdőt...

Szeretnék egy meseerdőt,
olyan álommal szőtt, elérhetőt.
Kis házikót patakokkal,
lágyan formált dús fodrokkal.
Virággal telt selymes rétet,
tücsökhangút, mely dalra késztet.

Elsuhanó pillangókat,
szivárványon hintázósat.
Magas hegyen lágy szirteket,
rajta délceg törzsű fenyveseket,
szélben hajló búzatáblát,
mely égig nyújtja dús kalászát.

Krisztus, csodálatos vagy,
élő, hatalmas és jelenvaló!
Szavak zűrzavarában
szíven talál a Szó,
halálból életre keltő,
új útra indító.
Sodor, mint a vihar,
győzelmes erővel.
Hívsz, és indulni kell.
Küldesz és menni kell,
szolgálni és tenni kell.
Szereteted parancsa
szívünkben énekel.
Nyomodban új meg új
tanítvány indul el
szolgálni mint a fény,
ízt adni, mint a só.

Arra ébredtem fel, hogy szeretlek.
Tudom, nincs ebben semmi meglepő,
de engem meglepett, hogy nem hiányzol.
Május vége felé járt az idő,

s mintha először ébredne a város,
a semmiből csak most keletkezett.
Félálomban nyújtóztak a házak,
az utcák egymást kereső kezek.

Elsápadt az ég. Nem szürkült, egyre kékült.
A búcsúzó tavasz sétált a karcsú nyárral.

A nap már hazaszállt:
elfogyó, sárga folt –
az égi vizekben
fürödni kezd a Hold.

Fürödni kezd a Hold.
A fűben csöpp bogár.
Végtelen mezőkön
aranyat rejt a nyár.

Aranyat rejt a nyár.
Mezítláb jár a csönd.
A földön béke van,
s fényesség odafönt.

Egész életedben. Vágytál, hogy szívből szeress, és szívből szeressenek. Vágytál rá, hívtad, kerested. Ott volt minden ébredésedben, minden elszenderedésben, minden napodban, minden pillanatodban. Álmodban. És most itt áll előtted. A valóságban. És szebb, mint képzelted. Mint vágytad. Mégis, menekülsz. Mert félsz. A valóságtól. Mert mi lesz? Mert mi lehet? Mert hogyan tovább? Pedig vágytál rá. Az álmod valósult meg. De te menekülsz. Mégis. Inkább menekülsz.

 Semmi más dolgod nincs ma, csak annyi, hogy szépen lerakod a sarokba a hétköznapokat, jól betakargatod őket, és reggel útnak indulsz, és kikapcsolsz... és elfelejted a kellemetlenségeket, macerákat. És élvezed az erdő csendjét, a madárdalt és a lepkék táncát. mert más dolgod nem lesz. Csak élvezni az életet.
Ilyen egyszerű.

Csodás a természet minden nap hoz valami szépet!

Csak észre kell venni.

Szeretettel kívánom neked is.Mária.